Pécsi Györgyi, Szabó Tibor Benjámin, Zsolnai György
Szepesi Dóra
A Rozsdatemetőtől az Adáshibáig
Fiatal kritikusok a hatvanas, hetvenes évek elfeledett népszerű műveiről
Újraolvasás címmel szervezett tanácskozást a Magyar Írószövetség, hogy kísérletképpen harminc-negyven-ötven évvel ezelőtt sikerkönyvként számon tartott művek újraértelmezését végezzék el a felkért fiatal kritikusok és irodalomtörténészek. A jelen horizontjából keresték a választ arra, hogy miért válhattak sikeressé a tárgyalt alkotások, és miért kerülhettek ki mára mind az olvasói, mind az értelmezői érdeklődés köréből.
Szentmártoni János, az Írószövetség elnökének megnyitója után Pécsi Györgyi, a délelőtti tanácskozás elnöke elmondta, hogy számos jelentős szakmai visszhangot kiváltott, kapcsolódó előd után a mostani vizsgálódás tárgya - a 60-as, 70-es évek irodalma - többek között azért izgalmas, mert az 56-os megtorlások után engedékenyebb lett a cenzúra, szabadabban lehetett írni, de még a 70-es évek második fele, a paradigmaváltás előtti időszak ez. Érdekes az is, hogy akkoriban a maiakhoz nem mérhető sikerek születtek. Sőt mi több, együtt mozgott a szakmai és olvasói siker, elég csak Moldova Akit a mozdony füstje megcsapott szociográfiájára gondolni, vagy A negyven prédikátorra, amit szinte bibliaként olvasott az ország. A prózafordulattal ezek a művek viszont elfelejtődtek. Vagy mégsem? Az újraolvasásra szánt alkotások kiválogatásában Ács Margit és Vasy Géza segített.
Szentmártoni János
Kránicz Gábor Történetek a magyar irodalomból összefoglaló címmel saját irodalmi hagyományaink új megértésének lehetőségeiről értekezett. Fejes Endre Rozsdatemetőjén keresztül (1962) egy család történetében tükröződik az éppen fennálló hatalmi rend és egy kis közösség konfliktusa. A regény első oldalán bemutatott rozsdatemető, mint az egész szöveg parabolája, egy roncstelepet jelöl, ahol leselejtezett vastárgyak várják beolvasztásukat. Kránicz olvasatában, aki a regényt a családregény végeként értelmezi, azonban a benne megjelenő tűzhalál nem hozható összefüggésbe Jézus parabolájának jellegzetes formulájával az utolsó időkről - itt mindent egybe olvaszt. Bálint Tibor Zokogó majomjának címadó motívuma hasonló értelemben képezi a szöveg antropológiai olvasásának egyik meghatározó paraboláját, mint amire a Fejes műben a rozsdatemető képe szolgál. Erre mutat rá a szöveg egyik főszereplőjének, Bárány Lajosnak egy istentiszteletet követő elmélkedése: „Az Antikrisztus hívei szerint mi a majomtól származunk, miért nem lehetünk manapság is szemtanúi a majom emberré válásának." A regény egyik legfontosabb alapkérdése, amely a szöveg mindenkori recepcióját is alapvetően befolyásolta, a történelem és az egyes személy privát történetének viszonya. Kertész Ákos Makrája, amely a normalitás kérdésével foglalkozik, az uniformista rendszer kritikája is lehetne. Sablonokban gondolkodás, sztereotípiák, kirekesztés, előítélet, öntörvényűség - mindez megjelenik a regényben. Nem tekinthető véletlennek, hogy Makra személyes kálváriája éppen húsvét vasárnapján kezdődik, hiszen az Újszövetség szerint ez az esemény jelenti a normatívan értelmezett törvény meghaladásának pillanatát. Makra számára azonban nem adatott meg az isteni törvényűség, s ez személyiségének az öngyilkosságban bekövetkező felszámolásához vezet. Pécsi Györgyi is kiemelte, hogy az irodalomról való beszéd mennyire gyorsan változik, a 80-as években egészen másképp beszéltek mindegyik műről: valóság, igazság, moralitás megközelítéséhez most Gadamer és társai a megfelelőek.
Szabó Tibor Benjámin négy művet kapott, és Lelkesen lelketlenül címet kapott előadása - Fekete Gyula Az orvos halála, Moldova György Negyven prédikátor, Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál szívem és Sarkadi Imre A gyáva -, bennük a kudarc természetrajzát elemezte. Elöljáróban ironikusan jegyezte meg, hogy alig néhány napja hozták nyilvánosságra a legfrissebb olvasásszociológiai eredményeket, amiből elég csak annyit idézni, hogy ezer megkérdezettnek a 4 százaléka tartja vonzónak az olvasást. Az elemzőt elsősorban a mindenkori alkotótársak figyelme érdekelte, kerül-e perifériás látóterükbe viszonyítási pontként elődök műve új alkotások keletkezésekor. Szerinte ilyen viszonyítási pont az Iskola a határon, ami Ottlik Géza, és a Kő hull apadó kútba, ami Szilágyi István szakmai sikere is. Ez érdekelte a négy könyvben, amely mind egyazon témában pályázik az elismertségre, és ez az emberi kudarc természete. Úgy látja, a Negyven prédikátor tisztességes, igaz mű, a hitbéli állhatatosság és a kitartó hűség kiváló regénye volt és maradt, bármivé is vált a szerző azóta. Somogyi Tóth Sándor főhőse, Szabados tökéletes túlélő a pártállam világában, egy sztár, de beváltatlan ígéret, nem ismer semmiféle morált. Megjegyezte, hogy annyira motivált erotikus jelenetekkel, mint Somogyi Tóth könyvében, szépirodalmi szövegben ritkán találkozhatunk. De a hős nem hozza létre a műveket, nem ír, mert energiáit elhasználja a mindennapi önpozicionálásban, haszonszerzésben. Félelmetesen aktuális történet, állapítja meg elemzője, belső felismeréseinek köze sincs a kommunizmushoz, az író példabeszéde társadalmi rendszertől független. A négy könyv közül ez az egyik, aminek van direkt hatása a kortárs irodalomra: Balogh Robert Elveszett, és az erdélyi Lőrincz György Besúgó voltál szívem című könyve. Sarkadi Imre kisregénye, A gyáva 1963-ban íródott, ebben az elemi kudarc forrása szintén a művészélet, bár iránya ellentétes: a totálissá vált szemlélődés, csak a művek terében fogékony szellemi létezés megalázó helyzetekbe sodorja az embert. A művész és fiatal felesége, kapcsolatuk felbomlásának története ma is friss. Fekete Gyulától Az orvos halála alig enged az értelmezésnek, masszív, tömbszerű szöveg. Belső szépségét a hagyományos történetmesélés türelme, az egyszerű dramaturgia, mint elegancia adja. Kudarca nem a halálában mutatkozik meg, hanem az odavezető életútban. Olvasatában erős az a kép, hogy, akik annak idején szívesen halálra dolgoztatták volna őt valamelyik munkatáborban, most halálra dolgoztatták egy orvosi praxisban. Szerinte a mai prózairodalomban ezek a szövegek gyakorlatilag nem jelennek meg viszonyítási pontokként, miközben vannak referenciaművek a korábbi és az azóta eltelt időszakból is. Az viszont biztos, hogy például Németh László és Ottlik is, benne vannak a közoktatásban, és ami, aki benne van, az valamilyen módon nyomot hagy. Egy felszólaló hölgy Az orvos halála kapcsán azon lepődött meg, hogy 45 év távlatából mit olvasnak ki a regényből. Szerinte nem a kudarc a fő gondolata. Az idős orvos, miután az utódja elmegy tanulmányútra, továbbra is úgy él, ahogy addig 40 évig, vagyis orvosi esküjéhez híven, az embersége és lelkiismerete alapján dönt. A kritikának így azt a címet adta volna, hogy az önfeláldozás természetrajza.
A közönség egy része
Zsolnai György Kardos G. György Avraham Bogatir hét napja és Konrád György A látogató című műveiben „Az otthonosság poétikáját" kereste. Szerinte a prózafordulat nem mosta el a 60-as évek regényirodalmát, hiszen nyomai maradtak az utókorban, és arról is beszélt, hogy e két mű sajátosan nyugati regény, mert az abszurd központi fogalma körül forognak. (Itt kézenfekvő Camus Sziszüphoszának újraolvasása, és felmerült Kierkegaard neve.) Zsolnai filozófiai léttapasztalati háttér szempontjából olvasott újra, nem pedig az adott kor sajátos szociológiai tényei alapján. A látogató olyan poétikát, narratívát alkotott, amivel a kortárs kritika nem tudott mit kezdeni. A Kardos G.-regény nem másról szól, mint az értelmetlen politikai terrorról a mindennapokban, igazi abszurd. Érdekes látni a regényben azokat a párhuzamokat, amelyek a jelenkor politikai helyzetében is megjelennek. Konrádnál a betéttörténeteket említi, amelyek a repetíciótól válnak terápiás eszközzé, ez az abszurd „átgargalizálása". Kire hatottak? 1970-ben jelent meg, német nyelvterületen Peter Handke A kapus félelme a tizenegyesnél című könyve, és a 70-es években Hajnóczy is hasonló művekkel jelent meg. Abszurd életérzés: az alkoholhoz nyúlva érzi egyedül történeteinek szereplője, hogy bármiféle bizonyosság van a világon. 1988-ban Kertész Imre Kudarc című műve hasonlóan ezt a fajta abszurdot jeleníti meg.
A 60-as években volt egyetemista az a hozzászóló, aki az akkori világot szürkeséggel és elidegenedettséggel jellemezte, amelyre természetesen az érzékenyebb emberek „szemantikai szeizmográfként" különbözőképpen reagálták. Érdekes, hogy a mi 60-as éveinknek a problémái nyugaton már a 40-es években megjelentek - csak egy párhuzam: ami itthon fridzsiderszolcializmus, az nyugaton a 60-as évek egyik csúcsemblémája, a Zabriskie Point című filmben a szétrobbanó fridzsider emlékezetes képe. Kránicz Gábor válaszában elmondta, hogy jelen pillanatban a világot fekete-fehérnek látja, ezért lenne jó megoldás a Gadamer-i horizont-összeolvadás: a mai és a 60-as évekbeli értelmezésből jönne létre egy olvasat, ugyanis a prózafordulat ténylegesen megtörtént, de nem kellene, hogy ez kitörölje a 60-as évek irodalmát. Szerinte fontos kérdés még például, hogy miképpen befolyásolták Juhász Ferenc hosszúversei, eposzai a prózafordulat szövegeit. A roncstársadalmak bemutatásában például Krasznahorkai Sátántangóját említi a Rozsdatemetővel kapcsolatban, és rámutatott, hogy Szilágyi Zsófia is ad néhány kulcsot a prózafordulat fontos témáihoz, például önéletrajz és családregény, így ténylegesen jelen vannak azok a kapcsolódási pontok, amelyek alapján újraolvasni lehetséges. Zsolnai György felvetette, hogy az egzisztencialista regény vajon miért nem tudott áttevődni a magyar irodalomba egy az egyben, miért keresett a szociológiai kifejezésmódok felé utat. Szerinte mégis megtalálták az íróink a lehetőségét, hogy saját nyelvvel kifejezzék ezt a fajta fenyegetettség-érzetet, így csatlakozhattak a nyugati tendenciákhoz.
Az ebédszünet után Vincze Ferenc elnökölt. Elsőként Mogyorósi László a hatvanas évek prózairodalmának néhány darabját vizsgálta az aktualitás és annak hiánya szempontjából. Összeköti őket megjelenésük évszáma: 1965. Mándy Iván Az ördög konyhája, Karinthy Ferenc Hátország, Galgóczi Erzsébet Öt lépcső felfele című könyvét olvasva felmerült benne, hogy valóban jobban megismerhetjük-e az 50-es, 60-as éveket ezekből a szépirodalmi művekből, mint történelemkönyvekből, levéltárakból, filmekből, híradókból, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy abban a korban nem volt még mobiltelefon, s rajta kamera. Galgóczi novellái a legrealisztikusabbak, riportszerűek. Téma a téeszesítés, a paraszti világ problémái - elődje ebben Németh László. A történelem hatása és azok hatása az irodalom mozgásterére kitapintható a sorok mögött - Sztálin halála után a személyi kultusz bírálata -, így ez a korszak felszabadult a tabu tilalma alól, akár a további periódusok is a Kádár korszakban. Történelmi traumák feldolgozása is megkezdődik. Ehhez képest feltűnő, hogy mind a három szerző utal 56-ra, hol nyíltabban, hol burkoltabban, de csupán a magánélet szintjén. Miért nem tud sikeres lenni mai olvasók és értelmezők körében a tárgyalt három mű? Az ok például stilisztikai, esztétikai: didaktikusság, modorosság - elsősorban Galgóczinál, helyenként Karinthynál; a lekerekítettség hiánya, az elvarratlan szálak Karinthynál és Mándynál. Itt-ott érződik a kultúrpolitikának megfelelni akarás mellékíze.
Mogyorósi László, Kele Fodor Ákos, Deres Péter és Vincze Ferenc
A hatvanas és hetvenes évek regényadaptációit tanulmányozta A film mint irodalom előadásában Kele Fodor Ákos. Kele Fodor Cseres Tibor Hideg napok Sánta Ferenc Az ötödik pecsét, Gaál István Ménesgazda és Balázs József Magyarok című művéről beszélt. Egészen a 90-es évek közepéig erős hagyomány a magyar filmek társadalmisága. A regényadaptációk kánonja többször változáson és korrekción megy át, de a társadalmiság vagy politikai platform jelleg nem vész ki belőlük. Természetszerűleg népszerűsítették a műveket, sikerességük ebből is fakad. Egy másik állítás: viszont nem tudták őket átmenteni, nem lehetett korrekt gyógyír a filmes adaptáció - és ennek filmtörténeti, filmesztétikai okai vannak. Visszatekintésként vázolta, hogy az ötvenes évek regényadaptációiban termelési filmek készülnek tömegesen, a klasszikusok adaptációi mellett - ezekből nem indulnak el szerzői életművek, nem maradnak meg a kánonban. A hatvanas években is sok adaptáció készült, viszont ebben az időszakban indulnak el bizonyos szerzői pályák, például Makk Károlyé, Kovács Andrásé, Fábry Zoltáné. Lényegileg hozzá tartozik a 60-as évekhez egyfajta dokumentarista jelleg. Ebben a sematizmusból kialakuló dokumentarista hagyományban az első igazán, a kánonok szerint is emlékezetes film a Hideg napok. A 60-as évek második felében találkozunk két betiltott filmmel, az egyik Bacsó Péter A tanú, amely már a közelmúlt tisztázásának az igényével lép fel (és az emlékezésfilmek hagyományába illeszkedik); a másik pedig Magyar Dezső Agitátorok című filmje, amelybe már Bódy Gábor is beleártotta magát. Ez egy izgalmas kezdeményezés lett volna, formanyelvi újításokban bővelkedett és egy új filmes köznyelv kialakulásának lehetett volna a forrása. Elakad tehát valami, ami a dokumentarizmuson túlmutatna. Érdekes Makk Károlynak a Szerelem című filmje 71-ből, ez is megfelel a társadalmi film elvárásainak az 50-es évek tematizálásával, politikai tabu érintésével, de megjelenik egy másfajta igény is, ez pedig a privát élet felé fordul, szubjektív szempontot vesz fel. Átalakul a filmes köznyelv, de ezt csak kánonkorrekciónak nevezi Szilágyi Ákos, nem váltották le a korábbi paradigmát. A Cseres Tibor Hideg napokjából készült Kovács András film 42-ben játszódik, amikor a Vajdaságban súlyos etnikai tisztogatás ment végbe. Három nap története, négy perbefogott tiszt, illetve tiszthelyettes elbeszélései konfrontálódnak, nincs átfogó narratíva. Cseres szövege hosszúmonológokból áll, némelyik belső beszéd. Ezért lehet emlékezetes ez a 64-es regény, illetve a 66-os film. A könyv érdekességét az időfelbontás, a párhuzamos beszámolók technikája adja. Ez Kuroszavának A vihar kapujában című filmjére (1950-es) utal vissza, ami szintén adaptáció, Akutagava művéből. Kele Fodor Ákos kritikai megjegyzései: a Cseres regény jól irányítja a figyelmet arra, hogy a tények és az emlékező lelkiismeret divergál. Feszültség jön létre, van egy kvázi mindentudó narrátor, és jönnek az inter-narrátorok, akik gyakran ellentmondó információkat fednek föl. A szöveg az elcsúszó igazságokat, mint forrasztási pontokat jobban kijelöli. A film nem dolgozik így, de formailag jól tagolt, szétválasztja az elbeszélői stratégiákat. Mesélt még nagy szerelméről, Sánta Ferencnek Az ötödik pecsét című könyvéről, de a Fábry Zoltán filmet legalább annyira szereti, szerinte mindkettő érvényes mű, a mai napig megállja helyét, viszont asszimetrikusan viszonyulnak egymáshoz.
Deres Péter dramaturg Döglött akták összefoglaló cím alatt elfeledett drámák újraolvasására vállalkozott. A közönség soraiban gimnazisták is ültek, de közülünk sokan emlékezhettek még a 70-es 80-as évek sikerdarabjaira: Csurka István Döglött aknák című komédiájára, Sarkadi Imre Elveszett paradicsom című drámájára, Hubay Miklós Ők tudják, mi a szerelem című burleszk tragédiájára, Gyurkó László Szerelmem Elektra című tragédiájára, illetve Szakonyi Károly komédiájára, az Adáshibára. Az előadás címe rímelt az általa elemzésre választott Csurka komédiára, melyről Deres Péter hosszasabban is beszélt. Érdemes megvizsgálni, mi az elfelejtés, elfelejtődés jelensége drámák esetében. Mindenekelőtt rögzítsük, ezek a művek nem merültek a feledés homályába, időnként ma is műsorra tűzik őket a színházak, persze változó rendszerességgel. Foglalkozásából adódóan a gyakorlati dramaturgia szempontjából vizsgálta a szövegeket és elöljáróban leszögezte, a színpad, a színház és a néző egészen máshogy kanonizál, mint egy prózamű vagy vers befogadója. Ebből következően máshogy és mást felejt. A dráma kánonját elsősorban a színház hozza létre. A tárgyalt darabok közül Szakonyi Károly Adáshibáját játsszák a leggyakrabban. Ebben semmi meglepő nincs, remek dramaturgia, ügyes karakterek, humor, az alaptörténet fanyarsága, iróniája mellett üde bája kortalanítják. Szakonyi 1970-ben olyan jövőt jósol, amit most élünk. Ma úgy lehet sikeres egy Adáshiba előadás, ha azt a végállapotot mutatja be, amelyben egyébként benne élünk.
Vasy Géza
Vasy Géza összegzésében örvendetesnek tartotta, hogy szakszerűen és magyarul beszéltek az előadók, hiszen mindannyian ismerjük a posztmodern beszédmódot, aminek megértéséhez ma sem árt idegen szavak szótárát magunknál tartani, itt erre nem volt szükség, mégsem érezte, hogy mellébeszélés lenne. A korszakról elmondta, hogy az 50-es és a 60-as évek közt óriási különbség van, utalt arra például, hogy Déryt 1968-ban kiengedik a börtönből és 69-ben elkezdik az életművét kiadni. Említette az alkotói válságokat, azt, hogy az írók különbözőképpen élték meg a korral való szembesülést. Az elfeledett művek között nem felejtődött el például a posztmodern mestere, Ottlik, aztán Mészöly, Déry, Nádas hatása is következetesen megemlítendő, és Sánta Ferencet is az újítók közé sorolja... Az előadások hamarosan nyomtatott formában is megjelennek. Addig is, lehet (újra)olvasni a műveket.
