Helyszíni tudósítások
Kránicz Gábor, Juhász Ferenc, Csábi Domonkos
Szepesi Dóra
Kíváncsiság - a mécs parafagyűrűje alatt az olaj
Juhász Ferenc a Szabad az Á-ban
Üdítő élmény a kortárs irodalom tengerében egy ősmasszívum! Juhász Ferenc, a magyar irodalom garabonciása - ahogy az esten bekonferálták - 82 éves, és hála Istennek teljes szellemi frissességnek örvend, dolgozik, idén jelent meg legújabb verseskötete, A gyermekkor csontváza, a Kossuth Kiadónál. Október 19-én kedden 17 órától a Szabad az Á-ban ő volt a vendég, az Újnautilus esten, amelyet Csábi Domonkos és Kránicz Gábor vezetett.
Azt írtam, hogy üdítő élmény, de nem, inkább olyan, mint egy pohár óbor - öröm, hogy lehet vele találkozni, személyesen is. Gazdag életművét, összetéveszthetetlen verseit az ötvenes évek elejétől írja, „tegyük hozzá: a mai napig csakis kézzel -, az elbeszélő költészet forradalmi megújítója. Korábban soha nem hitt messzeségekbe vezette ezt a műfajt" - írják az új kötettel kapcsolatban, amelynek egyik legizgalmasabb sajátossága, hogy az epikus totalitás lendülete máig jellemzi. A kötet egyik műfaja az epikus, tág tereket megtöltő hosszúvers, amely az emlékek nyomába szegődik. A Mester két ifjú kérdezője is az emlékek nyomán indult el, hogy így próbáljanak ma beszélgetni a költészetről.
Úgy érzem, nem csak mi - régi és újabb tisztelők, rajongók - voltunk kissé meghatódva ebben az alternatív pinceklubban a jelenlététől, hanem a költő maga is, akit felesége és lánya is elkísért. „Elnézést kérek barátaim, - kezdte a megjelentek üdvözlését Juhász Ferenc -, nem nagyon látlak benneteket, önöket, magukat, de szeretném nagyon megköszönni a jelenlétüket, -teket, -tiket, ha kérdeztek, kérdeztek, ha nem, nem, ha tudok válaszolni, válaszolok, ha nem, nem, mindenesetre nem akarok visszaélni sem a gyakorlati, se a gondolati idővel. („Hiszen mi meg nem öregedtünk, az Idő öregedett meg körülöttünk és bennünk.")
Valóban lehetetlen feladat egyetlen óra alatt egy hosszú pályaképet minden oldalról alaposan megvilágítani, kielemezni, egy életmű minden állomását, amely sűrű történelmi időkben bontakozott ki, tenyészett és létezik a mai napig.
Juhász Ferenc
Az első kérdésre, hogy miként lesz egy vidéki fiatalemberből költő, író a városban, ráadásul Budapesten, Juhász Ferenc elmondta, hogy ő nem paraszt származék, hanem bár vidéken, Bián született, munkásember gyereke. 18 éves koráig vidéken élt, onnan Bicskére és Budapestre járt iskolába. Édesanyja mosónő volt, édesapja eredetileg kőműves, aztán egy tüdőoperáció után hivatalsegéd, amit akkor úgy hívtak, hogy irodaszolga. Nagyon sokszor föltették neki már a kérdést, hogy a vidéki szegénységben felnőtt fiúból hogy lesz költő. Erre nem tud válaszolni. Próbált genetikailag utánamenni, megkérdezni valóságos és képzelt őseit, de igazán választ nem kapott. Hogy nemződik két munkásember gyerekeként meg egy asszonyban egy olyan fiú, akiben ott a költészet és az irodalom iránti elemi mohóság? Egy olyan környezetben, amely egyáltalán nem kívánta, vágyta, akarta, tudta a könyvet? Édesapja nem szerette a könyvet, édesanyja igen. Ő ugyanis tanítónő szeretett volna lenni, de nem volt a szüleinek pénze iskoláztatásra. De azért a mama néhány könyvet szerzett, ezek voltak az első könyvek, amiket ő 6-7-8-9-10 éves korában látott, olvasott, hol a padláson, hol a dunyha alatt, hol a klozeton, hol a nyári konyhában, hol a kertben, hol a szőlőben, hol a kukoricásban, a kapálás szünetében, hol másutt. Az utolsó verseskönyvében meg is írta, hogy ebben a közép-európai világban járták a falvakat vándorkereskedők, járt a vigéc is, aki könyveket árult és ajánlott hitelbe. Az első egy piros szattyánbőrbe kötött Mereskovszkij-gyűjtemény volt, Leonardo da Vinci, Nagy Péter, és a bizánci császár, Iulianus Apostata. A vécében kockákra vágva meg papír helyett volt egy puha folyóirat, ponyvaregény újság, a közepén egy asszony, kitakart mellei közé fúródva egy kobra tekergett...
Az apaképet elemezve megjegyezte, hogy barátjának, Tandori Dezsőnek szinte élet-emblémája lett az Apám című versének ez a sora: „Te a halált megsejtő tulajdonság változása". Juhász Ferenc apja 42 évesen halt meg. Már haldoklott, kint feküdt a barackfa alatt egy ágyon, és időnként lement a pincébe, egy zománc bögrébe engedett egy kis bort, a tenyereivel megmelengette, megitta, aztán visszafeküdt. „Gondolkoztam, hogy tudnék rajta segíteni, mert azt tudtam, hogy sokáig már nem él" - mesélte a költő. „Gondoltam, hogy teszek egy próbát, és ennek a próbának a billogja, ahogy az állatok nyakára sütik a bélyeget, - az volt ez a két sor -, odaadtam a kezébe Thomas Mann József és testvérei című könyvét. Apám életében könyvet nem vett a kezébe, de ezt az első sortól az utolsóig elolvasta. És amikor elolvasta, azt mondta: van még valami? Akkor odaadtam neki Móricz Zsigmond Rózsa Sándorát, két vastag kötet, és a papa azt is elolvasta, és elmondta nekem, amit olvasott. Amit az olvasataiból a barackfa alatt látott. És akkor értettem meg, hogy rövidesen meg fog halni."
Az ifjúkor persze továbbra is foglalkoztatja. Írt nemrég 6 oldal sűrű verset, Utak, világok a címe, decemberben hozza a Kortárs, amiben leírja, hogy számukra teljesen természetes szegénységben éltek, és nem volt irigy a nála jobb módban élőkre, például arra az intéző gyerekre, akinek volt puha sárga bőrcsizmája, lova, bőrnadrágja. Nem volt meg a családban a politikai indulat sem. Nem gyávaságból, hanem inkább egyfajta tartás volt ez, a sváb származású anyai oldalból eredően. „Anyám egyet nem engedett, hogy a házba lépjen a politika."
Az est közönsége
Az első versét tizenkilenc évesen jelentette meg, 1949-ben jött ki az első kötet, a Szárnyas csikó, még abban az évben megkapta a Baumgarten-díjat, 1950-ben pedig a József Attila-díjat, 51-ben a Kossuth-díjat... Kézenfekvő kérdés: hogyan élte meg a hirtelen beérkezést? Anekdotákkal színezve mesélte el, hogyan esett meg mindez. Az első két verse a Diárium című folyóiratban jelent meg, ami az egyetemi könyvkiadó folyóirata volt, Kenyeres Zoltánnak az édesapja, Kenyeres Imre és Kulcsár Adorján szerkesztette. Ennek előzménye, hogy Kormos István elvitte ezeket a Válaszhoz, de Szabó Lőrinc véleményezés nélkül visszaküldte a verseket, erre Kormos bevitte a Diáriumhoz, azzal, hogy Ferinek itt van két verse, vegyétek ki az enyémet, és a helyébe tegyétek ezeket. Az első könyv megjelenésének körülményei, a díjak története is hasonlóan érdekes: a Baumgarten-díjat a fordulat évében kapta, később tudta meg Keresztury Dezsőtől, amikor betegként meglátogatták a feleségével, hogy mielőtt államosították volna a Baumgarten-díjat, úgy döntöttek, kiosztják. Ketten kapták Lakatos Istvánnal. Nagy öröm volt, sok pénzzel járt. Kezdő költőt nem az érdekli, hogy díjat kapjon, hanem az, hogy legyen. Kormos Istvánnal, Gyarmati Erzsébet költőnővel és Nagy Lászlóval együtt lakott a Szemlőhegy utcában, társbérletben, de idegenek beköltözése miatt ellehetetlenült a helyzetük. Akkoriban írt Somogyi József szobrászról, és ajándékba kapott tőle egy kis fekete pulit. Épp Balzsamot sétáltatta, amikor Veres Péter közölte vele a jó hírt. A Kossuth-díj második fokozatát, az ezüstöt kapta, Révai József adta át a Fészekben. Járt vele 10 ezer forint, ami rettenetesen nagy pénz volt!
Mit érzett ilyen fiatalon a Kossuth-díj átvételekor? - tudakolta Csábi Domonkos. Nem tudta, mi az írói irigység, és nem gondolta, hogy innentől irigyek lesznek rá - hangzott a válasz. A következő kérdés az volt: érzett-e mögöttes szándékosságot irodalompolitikai szempontból, ebben a kitüntető figyelemben? Nem. Nem - és legalább hatszor mondta erre a kérdésre Juhász Ferenc, hogy nem. Ezután újra arra utalt a költő, hogy milyen körülmények közt nőtt fel, hogyan került a fővárosba, a József Attila Népi Kollégiumba, és mit jelentett neki, hogy nem kellett többé vonatozni, van tiszta szoba, költőtársak veszik körül. Simon Istvánnal került egy szobába, aminek nagyon örült. Annyira becsülték a fiatal költőket a kollégiumban, még a szakácsok is kedveztek nekik, mire Nagy Lacival megjöttek a sörözésből - a versekért kapott honoráriumot költötték -, félretették nekik a lángost a lerbe. Mindez volt, lett, és ezért nem kellett az égvilágon semmit fizetni, sem pszichésen, sem politikailag, sem várakozásban. Tőlem az égvilágon soha senki semmit meg nem rendelt, nem kért, nem utasított, nem parancsolt, nem várt el, nem akarta, hogy megváltoztassam - folytatta. Egy alkalommal volt egy kis botrány, a József Attila sírja című verse kapcsán - az már a 60-as években volt -, amiért kapott a kormány meg a pártközpont, meg a kulturális minisztérium 10 ezer levelet, ő maga körülbelül négyszázat. Egyetlen egy embert hívott vissza, egy öregasszonyt, és megmondta, hogy azok a síremlék leírások a beton kő bronz borzalmakról, amikkel a gazdagok teleültették azt a Keleti pályaudvar oldalán levő földet, nem vonatkoznak az ő kedves férjére, nem akarta bántani.
Valószínűleg az irigység, mint emberi tulajdonság, ha tudatos, ha nem, működött a továbbiakban is, például amikor az 1951-ben megjelent Új versek kapcsán kezdődött egy támadás sorozat, egyrészt az irodalompolitika, másrészt az olvasóközönség részéről. Még abban az évben került a Szépirodalmi Könyvkiadóba, ott dolgozott 25 évig, azután rá bízták az Új Írás főszerkesztését, ott dolgozott 15 évig. „40 évet töltöttem az irodalmi szakmában, tehát profi vagyok" - tette hozzá.
A szövegekben lévő istenképzet gyökeréről és funkciójáról tudakozódott kérdésében Kránicz Gábor. Boldog ember volnék, ha tudnék erre válaszolni - így a rövid válasz, mégis megpróbált felelni, egy három évvel ezelőtti történettel, amikor díszvendége volt Magyarország a Frankfurti Könyvvásárnak, ahol néhány idősebb író közreműködésével rendeztek estet. Ott azt találta mondani, hogy az irodalomnak nincsen célja, csak értelme van. Mint ahogy a világegyetemnek sincsen célja, de értelme van. Az az értelme, hogy van, hogy él, hogy életet teremt, hogy ragyog, elpusztul, meghal, újjászületik, teremtődik. Tehát az egész gomolygó fergeteges folyamat létezése az értelme. Mint ahogy az irodalomnak is ez az értelme. Ezen belül folyamatosan van az emberben egy isten utáni vágy és kíváncsiság. Nem csak Einsteinben volt, hanem másokban is és nem csak a misztikus írókban, filozófusokban, teológusokban, szentekben és gyötrődő emberekben. Egészen profán megfogalmazásban: van-e Isten vagy nincs. Az ember szívében viszont él a gyerekkor hagyatéka. „Én egy katolikus családba születtem", folytatta, „a szüleim katolikusok voltak, de nem voltak templomjárók. Azonban anyám ahhoz ragaszkodott, hogy az öcsémmel együtt - sajnos meghalt már, a történész Juhász Gyula volt az én öcsém, - szombaton menjünk gyónni, vasárnap a reggeli kismisére áldozni, és minden szent ünnepen vegyünk részt. Van-e szebb, mint az Úr napja vagy a búzaszentelés? Nyilván ezek az emberbe, mint ikrás mézbe az ikra lerakódtak és megmaradtak és ezt a fajta kíváncsiságot táplálták. Ez volt egy olyan anyag, mint a mécs parafagyűrűje alatt az olaj."
Szó esett a művekben fölfedezhető bibliai műfajokról is, amilyen például a Halottak Királyában a jeremiád, valamint a Krisztus levétele a keresztrőlben a passió történet. A kérdés ezzel kapcsolatos: a Halottak királya végén úgy ábrázolja az 56-os történetet, hogy a nemzet keresztre van feszítve és szemben a költő szintén föl van feszítve egy keresztre. Utána viszont a Krisztus levétele a keresztrőlben mintha a nemzet lekerült volna a keresztről, de a költő nem...
Hát lehet? „Nem hiszem, hogy lehet" - reflektált erre a felvetésre. „Nem tudom, hogy a költő lekerülhet-e. Egyetlen egy dolog lehetséges még, amíg az ember él - mert öregen már egyre inkább jut eszébe, hogy meddig tart még az élete -, hogy dolgozzon, ameddig csak lehet. Én rengeteget olvastam életemben. Például a Szent István Kiadónál tíz kötetben megjelent Ókeresztény írókat, egyik csodásabb, mint a másik, holott apokrifek. Mindent elolvastam, amit csak tudtam, és változatlanul az gyötri az agyamat, hogy ebben a megmaradás és elmúlás kérdésben, majd, hogyha megtörténik, milyen választ kapok."
fotók: Balla Csenge
Kérdés érkezett a közönség soraiból is: Mi a jelentősége egy költő életében a kánonoknak? Hogyan élte meg az elmúlt 20 vagy 30 évet?
„Nehezen. Egyet tudtam egész életemben, hogy nem szabad abbahagyni. Kánonok voltak, lesznek, el is múlnak. Nehéz volt. Olyan betonburkot, mint Csernobil köré, öntöttek körém hallgatással, egészen ezelőtt 5 és fél évig, de egyet tudtam, ha semmi más nem jut nekem, akkor is megmarad a család, a barátság, a papíros, a ceruza és az íróasztal. Mondhatom kánonnak is, divatnak is, azt tesz mindenki, amit tud tenni, és abban hisz, amiben tud hinni, azzal a különbséggel, hogy a hite vagy beválik, vagy nem, vagy megbocsáttatik az Isten előtt vagy nem. Majd meglátjuk. Ki kell bírni. A többieknek is ki kellett bírni."
Még egy utolsó kérdésre volt idő, azzal kapcsolatban, hogy Spinoza panteista világképének a hatása, megtermékenyítő ereje folyamatosan visszaköszön a költészetében. Az új verseskönyvben is van egy vers Spinozáról. „Rengeteg filozófust, róluk szóló könyvet, tanulmányt olvastam, hülyén fog hangzani, de nekem a szívem gondolkodásának a spinozai létegység felelt meg. Ezt éltem, ezt használtam, de hát az Isten-kérdést megoldani ő se tudta, én se tudom, senki se tudja"- válaszolta erre Juhász.
És a választ mintegy folytatva a Tiszatájban most megjelent, Az engem néző Isten című versét olvasta fel. Bár a beszélgetés néhány szála elvarratlan maradt, nem bántuk, hogy versolvasással ér véget az est. Nagy élmény volt!
2010. október 24.
Hosszú, csendes tételek alatt szinte észrevétlenül közelítettek egymáshoz azok a bizonyos szálak, míg a koncert végére összegződni tetszett a megrázó végkövetkeztetés. Az újdonság erejével tudott ismét hatni az a kulcsgondolat, melyre az est folyamán (nem) egyszer Juhász Ferenc is felhívta a figyelmet (konkrétan és indirekt módon egyaránt, szavaival és puszta kisugárzásával, jelenlétével; meg aztán gondoljunk csak újra a költő legújabb kötetének címére). Röviden szólva: az idő -- hát az bizony múlik.
Az ismételt felismerésből fakadó elkerülhetetlen katarzis után a codára már teljesen betöltötte a teret, és kitöltötte a résztvevők lelkét a keserédes, különös nosztalgia...
„Hiszen mi meg nem öregedtünk, az Idő öregedett meg körülöttünk és bennünk.”
Nem bántuk, hogy nem versolvasással ért véget az est.
-fmr-
A zsúfolásig telt tetőaréna színpadán a Győző Élet nevet viselő zenekar rögtönzött produkciója követte a költőt. Az előadás elsődleges törekvése, úgy tűnt, talán az elvarratlan szálak összefogása, a fontos gondolatok kiemelése lehetett, esetleg azzal a céllal, hogy egy következő alkalommal könnyedén folytatni lehessen a beszélgetést -- újra felvenni a fonalat. (A módszer hasonlatos ahhoz, mint ahogyan egy elrejtett kincshez vezető útvonal tereptárgyait, azok egymástól való távolságát, a követendő irányt szokás rögzíteni.) A véglegessé helyben verbuválódott formáció ennél azonban jóval többet is elért. Láthatóan spontán vállalva, s végül minden szempontból tökéletesen megoldva a feladatot, minden kétséget kizáróan rámutatott, hogy azokra a bizonyos szálakra nem is annyira a elvarratlanság a jellemző, mint inkább a szétválaszthatatlanság, az egybefonódottság.