Varga Anikó
A függetlenek napjai
Mintha az emberek egy nappal elírták volna a határidőnaplójukban a DASZSZ-t (Debreceni Alternatív Színházi Szemle), első nap alig lézengenek páran a Merlin előterében. Az egész olyan, mintha egy nyomasztó álomban lennék, mintha én hibáztam volna el. De hát, gondolom, ez az év egyik legfontosabb színházi fesztiválja, ahogy mondani szokták: a kőszínházaknak a POSZT, az alternatívoknak a DASZSZ, igaz most nem Debrecenben, hanem - mert nincs pénz - Budapesten. Annyi biztos, a második naptól kezdődően már tömeg van, kicsit küzdeni kell a bejutásért, ez, még ha kint rekednék is, örömmel töltene el, drukker vagyok.
A „minthá"-ról szól az első nap, a színházi létezés hitelességének problémájáról, talán ezért kezdtem öntudatlanul ezzel, hiszen Gergye Krisztián Nádas Péter drámáiból készült előadásait nézzük, a Találkozást és a Temetést. A Találkozás lenyűgöz, ez az eddigi legjobb Gergye-előadás, amit láttam. Rendkívüli vizuális és zenei érzékenységgel közelít a Nádas-szöveg színházi problémáihoz, nagyon jó dramaturgiai ötlet az eredeti szereplő-páros megháromszorozása, és nem csak az ötlet jó, hanem a dramaturgiai munka is: egy találkozás-történet van, de közben mégis háromféle viszony. A váltakozó megszólalások közötti eltolódásokban pedig a reflexió, a humor finoman kijátszott lehetőségei. A nézőtér felé lejtő tér a legkisebb mozdulatot is felerősíti. Ez a színháziasság az alap, és mégsem lehet rá hagyatkozni. Jelezhetik a színészek a „minthá"-t, de az önreflexió még nem ment meg, nem automatikus garancia a hitelességre. Ezért aztán minden egyes mozdulatért meg kell küzdeni. A Temetés már kevésbé markáns: ugyanaz a tér fogad, mintha folytatódna valami, de csak egy széthullási folyamatot látok. A színészek a színpad előtti zenészi helyeket foglalják el, de a beszédoperaként előadott szöveg és a Gergye-Virág Melinda páros tánca közötti viszonyt nem értem. Remélem, hogy nem a két előadás közti Természetes Vészek Kollektíva (versenyen kívüli) FIF-es produkciója mosta át az agyamat. Katona László ugyanis egy teljesen más műfajba léptetett, a Kétfarkú Kutyapárt előtt létrejött Fixa Idea Felekezet illetve Párt képviselőjeként az „ígéret földjével" kecsegtető politikai-vallási frázisok tömkelegét zúdította rám.
Dévai Balázs és Spolarics Andrea a Találkozásban
A második nap első előadása a Hólyagcirkusz Társulat Kantja, és minden nap jó, ami Thomas Bernhardtal kezdődik. Képzeljük el egy pillanatig a glaukómával küzdő Kantot a nyílt tengeren, aki Amerikába utazik a feleségével egy díszdoktorrá-avatás alkalmából, a sikeres hályogműtét reményében, a Titanic elsüllyedése után. Magáért beszélő alaphelyzet, ebből szólalnak meg a szereplők, zenésen-szövegesen, olyan az egész, mintha egy szolid bolondok-hajója úszna el a Merlin színpadi vizén, rajta a háziköpenybe öltözött, rokkantnyugdíjas mérnöknek kinéző Székely B. Miklóssal, egy flitteres ruhájú milliomosnővel, egy vén tengeri medvével, és van köztük egy bíboros is. Ezt a visszafogott és reménytelen csetlés-botlást néztük, én még elnéztem volna egy ideig.
Nem is tudom leírni, hogy Bodó Viktorék ettől mennyire különböző őrületben utaznak. A Szputnyik Kockavetője érett társulati munka, csapatjáték. Mondjuk - miközben a közönség remekül szórakozik körülöttem (a Szputnyik ezt is kiválóan tudja, összerántani a közönséget) - egy idő után tompává válok a harsány, szünet nélküli őrjöngéstől. Az is zavar, hogy Fábián Gábor mennyi narratív elemet cipel a hátán, ebből a mesélésből és magyarázásból lép be a demonstráció-jelenetek világába. Nem alapvetően, eszközként ellenszenves a színházi narráció, inkább azt érezni, hogy dramaturgiailag ez az egy ötlet oldotta meg, hogy a regényből származó, a történet és a kockadobás szabályainak megértéséhez szükséges sok információt valahogy közöljék a nézővel. Van hiányérzetem az adaptációval szemben is, sok minden másképpen súlyozódik a regényben. De ez inkább személyes hiányérzet, botorság lenne számonkéréssé súlyosítani. Amit látunk, az egy autonóm, jól működő alkotás, filmes és rajzfilmes idézetektől hemzsegő színházi gondolatfutam a normalitásról és őrületről egy, a hippikorszakban született (erre reflektálnak is) kultregény alapján.
Gazsó György és Fábián Gábor a Kockavetőben
Bizonytalanul mozgok a táncszínház terepén, és emiatt mindig egy kicsit kívülálló nézőként közelítek, aki nem ismer egy belső nyelvet, vonatkoztatási rendszert (technikák, mozdulatok, irányzatok, stílusok) - jóllehet meghatározó színházi élményeim közé tartozik rengeteg táncelőadás. De a Tünet Együttes előadásai annyira önreflexívek, annyira nyitva hagyják azt a kérdést, hogy mi minden is fér bele a tánc(mozdulat) fogalmába - no meg a szöveg jelenléte is sokat segít -, hogy nem adódik ilyen jellegű problémám. Rögtön van egy fordított aránytalanság a cím kijelentő módú mindent-tudása (Az élet értelme) és a szimultán színpadi jelenetek „jelentéktelensége" között, ami otthonossá teszi a néző helyzetét: az alkotók sincsenek birtokában a végleges válasznak. Az előadás anyaga egy bonyolult kérdésfelvetés formájában azonban elénk állít valamiféle tudást. Például a befogadás specifikus helyzete által választásokra, megosztott figyelemre kényszerít: egy füles és egy rádióvevő segítségével kapcsolhatunk át egyik táncosról a másikra, hallgathatjuk ennek vagy annak a történetét. Így óhatatlanul lemaradunk valamiről, illetve a döntéseinkkel és azok következményeivel kell beérnünk, ezekből rakhatjuk össze a saját előadás-verziónkat. A technikára való építkezésnek van kockázata, a fesztivál-előadás félidejében elromlott az egyik táncos mikrofonja, ami nagyon zavaró volt, szét is hullott a törékeny, káosz-közeli alkotmány, szerencsére már láttam, onnan ismerem az értékeit.
De mi van akkor, ha egy előadást első alkalommal látok, mint a Zsótér Sándor rendezte Lorenzacciot, és nem győz meg? (Hát: hogy tudnom kell, részleges a tudásom, és hogy ennek alapján gondolkodom.) Megszoktam, hogy a Zsótér-rendezések nem hagynak cserben, beszippantanak, megdolgoztatnak, olyan felismerésekhez visznek el, amikről ha volt halvány sejtelmem, ilyen anyagban megfogalmazva még nem találkoztam azokkal. Egyszóval mindig revelatívak. Talán mert ez a mesterkélt, teátrális nyelv egy moralizálástól mentes, az emberi természetről szóló mély tudással párosul. A Lorenzaccióban ennek csak halvány nyomaira bukkanni. A négyes-ötös szerepösszevonások szinte követhetetlenné teszik a történetet, a szereplők közti viszonyok kibogozását. Ezen a dramaturgiai megpróbáltatáson túltenném magam, ha az Orosz Ákos alakította Lorenzo személyes emberi drámája - mennyire lehetetlen is visszafordulni a korrumpálódás folyamatából - az érthetőségen túl érzelmileg megközelíthető lenne. De csak pillanatokig az. Benedek Mari díszlet-jelmez találmányai általában burjánzóan metaforikus mozgásban maradnak, itt a piros kesztyűhalmaz felszínes dekorációként hat. Olyan előadás ez, aminek a lehetőségei nyilvánvalóak, de nincsenek kibontva (legalábbis ezen az estén).
Dózsa Ákos és Fehér Ferenc a Tao-Te című előadásban
Úgyhogy a rövid szünet után Fehér Ferenc koreográfiájával folytatom a sort. Remélem volt már olyan élménye az olvasónak, hogy egy végiggürizett nap után egy élmény zuhanyként frissíti fel, mert valami ilyesmiről kell számot adnom. Fehér Ferenc és Dózsa Ákos duettje két perc alatt semmivé tette az ágy utáni vágyat és reggeli figyelemmel, néző-kedvvel ajándékozott meg. Nem is a humor vagy a játékosság, ami feltétel nélkül megragadó, hanem a táncosok saját produkciójukkal való viszonya: a Tao-Te olyan alkotás, ami pontosan tisztában van a saját határaival, és nem is akarja ennél többnek mutatni magát. Önazonos. Ettől nagyon felszabadító, ettől hirtelen sokkal több annál, mint ami (lenne). Töredékekből, „jelentéktelen" mozdulatokból indul ki, például az egyik táncos a focizást, a labdapattogtatást imitálja, aztán ebben a később visszatérő mozdulatsorban a másik táncos feje lesz a labda. Ilyen kicsiségek vannak, mégis az egész gyerekkorom bukkan elő bennem, pedig nem vagyok egy nagy focis. (Az a jó egy jó előadásban, hogy például azóta fogalmazgatom magamban, hogy miért is jó, még ha ilyen botcsinálta, tautologikus módon teszem is. Az mostanra már tiszta, hogy két nagy favoritom van a fesztiválon, a Találkozás és a Tao-Te. Kár, hogy egyik sem nyert díjat, de hát az idei díjazásnak vannak kultúrpolitikai jelentései. Most, amikor a pályázásnál minden szakmai elismerés számít, úgy tűnik a perifériának is meglettek a maga perifériái, gondolom, lehet, hogy hibásan, meg azzal együtt, hogy nagyon örülök a Pintér Béláék, a Szputnyik, a Hólyagcirkusz és Urbán Andrásék jogos szakmai elismerésének.)
A fesztivál utolsó játéknapja Urbán András Társulatának előadásával kezdődik. A The Beach gondolati kiindulópontja Albert Camus A közöny című regénye. Nem a regény dramatizálásával van dolgunk, hanem egy vonatkoztatási rendszerrel, ami hálóként szövi össze a regényre direkt vagy asszociatív módon utaló jeleneteket. Az előadás egy gondosan kimunkált gyűlöletbeszéddel indít. A négy színész rabruhához hasonló munkaoverallban ül a nézőtér előtt, a kibeszélő-show-k helyzetében, és egymás szavába vágva, improvizatívnak tűnő módon fröcsögik ki gyűlöletüket a buszokat reggel elfoglaló nyugdíjasok, az utcára piszkító kutyák, a sivalkodó gyerekek, a pozitív diszkriminációban részesülő terhes anyák és mozgássérültek, az idegenek, a betolakodók, a szegények, a rondák, a betegek ellen. Addig fokozódik ez a beszélgetés, amíg a kirekesztés mindennapian ismerős logikája vegytiszta gyűlöletté nem válik, amiből a négy színész a maszturbálás mozdulataiba omlik vissza. Miközben Erdély Andrea reflektorfénybe bámulva meséli el a fiúval való első strand-élményét, a többi színész homokkal szórja fel a színpadot, fürdőruhára vetkőzik és megmártózva egy felfújható medencében, belehempereg a homokba. A reflektorfényben való pózoló napozás, a fiatalság-kultusz, a fényűző semmittevés világát a regény figuráinak szövegét idéző monológhelyzetek törik meg. A tárgyalás helyzetében elmondott vádbeszéd épp olyan erősen szólítja meg a közönséget, akár a kezdeti show. És Béres Márta utolsó, lassan a sötétségbe fulladó monológjában, ami a regénybeli halálraítélt szavait visszhangozza, az ítélkezés - minden társadalompolitikai aktualitásán túl - filozófiai problémává válik.
A nap második előadása a Lunatika, Duda Éva Társulatának a produkciója. Lehet, hogy az a fizikai bravúrosság, táncművészeti tudás, amivel a Lunatika szereplői rendelkeznek egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen. De a táncnak ez a fajta elgondolása számomra nem több szépen szervezett gimnasztikánál. A fehér talajra vetített fény-négyzetek puszta dekor-elemek, a tánc álom-tájában megjelenő létrák, amiket fényszál köt össze a mennyezettel, már gazdagabb jelentéssel bírnak (a talajtól, a gravitációtól elemelkedő táncosok alvó lebegése által), de a látvány megfejtése ennyiben ki is merül. A nő-férfi párosok szimbolikus harc-játékai reflektálatlanul közhelyes mozdulatokból építkeznek, és végig azon gondolkodom, hogy nem-e a testkép másfajta felfogása, ami nem enged közelébe ennek a produkciónak. Számomra a test nem ennyire szép, homogén, uralt, nem ennyire (ilyen módon) esztétikus.
Szalontay Tünde a Szutyokban
A záróelőadásról sajnos csak egy sokkal korábbi nézői élményre hagyatkozva írok. Azért (remélem) elég pontosan emlékszem a Szutyokra, legalábbis mély élményeim vannak róla. Pintér Béla társadalmi valóságkutató, pontosan érzékeli az anomáliákat, bár amiről a Szutyok szól, azt inkább nem érzékelni lenne nehéz. Sokan kifogásolják az előadás direktségét, az ideológia túlsúlyát - én inkább olyan modell-történetként olvastam, ami javaslat arra, hogy elgondolkodjunk, milyen erővonalak mentén születnek kizárólagos igazságokat hirdető ideológiák. Pintér nagy találmánya, hogy mikroszinten mutat fel makroszintű mozgásokat, és ezek a történetek lépten-nyomon tele vannak emberi gyengeségekkel, a modellszerűséget árnyalja a személyes, sorstörténetben látjuk, hogyan jutnak el a szereplők a különböző frusztrációk mentén a gyilkos indulatokig. És ott, ahol valaki egyeduralkodó módon formál jogot az igazságra, senki nem jár jól, bármilyen közösségbe tartozzék. Ezzel az előadással zárult a fesztivál, „Soul to Soul"-ként lett elnevezve az ő fődíjuk: így legyen.
