Papírhajó - Füttyögés és nahátozás


Elt__nt_gyerekek_cs.jpg

 

Nagy Eszter

 

„Mi a fene van a felnőttekkel?”

 

Nemrég egy barátom megkérdezte a Facebook népétől, hogy mi volt a legijesztőbb mese vagy történet a gyerekkorukból. Jöttek is szépen elő egymás után a sötétből Jancsi és Juliska, A vadhattyúk, Piroska és a farkas… sorban meneteltek a posztok, egyre több és újabb jelentkezővel kiegészülve. Megbabonázva vártam, hogy mikor bukkan már föl az, amire várok. De nem jött, pedig már az Egér a Marson is átmasírozott a képernyőn. Halkan bepötyögtem „A patkányfogó. A hamelini patkányfogó.” Az egyetlen történet, aminek rideg borzalma a felnőtté válással sem veszített semmit az erejéből. Aztán kezembe került az eredetileg 13. századi német történet norvég variánsa, és szétröhögtem a fejemet.

Lars Joachim Grimstad első regényének története is gyerekek rejtélyes eltűnése körül forog, de a nyomasztó sejtelmesség helyett frenetikus humorba burkolózik a cselekmény.

Finn Fahrt egy kiskamasz, akinek az elérhető különleges tulajdonságok közül a „megbízható emlékezet” jutott. Meg egy átlagos család, undok fivér, tévéfüggő nagymama és egy taxisofőr apa, akit éppen most választottak meg a norvég polgárok miniszterelnöknek. Választási programjában egyszerűen a taxizás közben végighallgatott panaszáradatokra ígért azonnali megoldásokat, kátyúmentes utakat, több chipszet és kevesebb levegőt a chipszes zacskókba és ha a szükség úgy hozza (mert a szükség nagy úr, mint később kiderül), akkor ingyen klotyópapírt… A Fahrt család első hivatalos látogatója egy diktátor, aki ajándék gyanánt otthagyja a miniszternek saját fiát, Kimmelint. Az erős kezdés a csendes, visszahúzódó Finnt is elgondolkodtatja, de az események még csak most kezdenek beindulni körülötte, hogy aztán olyan elánnal ragadják magukkal a szereplőket és az olvasót, hogy a lábuk nem éri a földet. A rövid fejezetek filmszerű vágásokkal száguldanak a végkifejlet felé, pontosan annyi információt adagolva a cselekmény fogaskerekei és fogas kérdései közé, ami biztosítja az egyre szédítőbb tempót.

Az izgalom forrása az oslói gyerekek nyomtalan eltűnése. Finn újdonsült testvérével és minden lében kanál, öntudatos osztálytársnőjükkel egyre jobban belesodródik a rejtélyes ügybe, hogy a gyerekek aztán, maguk mögött hagyva a felnőttek erőtlen és hamis felderítő kísérleteit, saját kezükbe vegyék annak felgöngyölítését. Fejezetről fejezetre sokasodnak a kérdések és talányos részletek. Tapasztalt és eltökélt krimirajongók valószínűleg hamarabb megtalálták volna az utalásokat, gyorsabban megfejtették volna az elejtett célzásokat, mint jómagam. Bevallom, annyit röhögtem az egész könyvet átszövő, társadalomkritikának beillő fordulatokon, hogy közben a többi felnőtthöz hasonlóan magára hagytam a kérdéseikkel Finnt és barátait. (Biztos vagyok benne, hogy a háttérben meghúzódó közéleti helyzetképek bármikor kiemelt helyet kaphatnának a Hírcsárda oldalán.)

„Mi a fene van a felnőttekkel?” teszi föl a kérdést Finn többször is. Akkora a távolság a gyerekek praktikus racionalitása és a felnőttek világának abszurditása között, hogy szinte minden érintkezésük kudarca fullad, félreértést eredményez. A helyzetkomikum, szórakoztató frissessége és természetes lendülete mellett elgondolkodtatóan világít rá arra a tényre, hogy a felnőttek saját fontosságukra fordított buzgalma mennyire felülírja a másokra, akár saját gyerekeikre való odafigyelést. Szerencsére az író sem teret, sem időt nem hagy sopánkodásra. Görbe tükrében felvillanó képei ismerősek számunkra, de groteszkségükön képtelenség nem röhögni. Mindegy, hogy gyerekfejjel vagy már szülővé válva olvassuk a történetet, ugyanúgy fogunk vinnyogni a szarszagban úszó Nordmarka esetén. És éppen ez a nevetés lehet az, ami közelebb visz minket a kiskamaszok érzékeny, szégyenlős és nehezen megfogható világához.

És nem árt igyekeznünk, mert a magukra maradt hőseink egyre nagyobb slamasztikába keverednek, és saját vihorászásunk szinte pillanatok alatt válik feszült izgalommá és döbbenetté az események fordulata láttán (krimirajongóknak és szemfülesebb olvasóknak esetleg kisebb meglepetésfaktorral). A végkifejlet akciódús jelenetei után fellélegezve remélhetőleg minden olvasónak egyszer s mindenkorra világossá válik, hogy valóban mi a fene van a felnőttekkel.

 (Lars Joachim Grimstad: Eltűnt gyerekek. Fahr miniszterelnök & Fiai, fordította Petrikovics Edit, Kolibri Kiadó, 2017, 372 oldal, 2999 Ft)


Főoldal

2018. február 15.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png