Papírhajó - Füttyögés és nahátozás

 

Kurdi Barnabás

 

Egy nem mindennapi beavatástörténet

 

Mikor belekezdtem az olvasásba, azt hittem, hogy a 21. századi tinédzserkönyvek újabb mintapéldányával állok szemben: egy felső középosztálybeli, teljesen átlagos, tizenhét éves srác szerelmi történetével. Vártam vicces mellékszereplőket, elérhetetlen, tökéletes lányt, happy endet és olyan tabutémák feszegetését, amelyek mára már lerágott csonttá váltak. Valljuk be: semelyik Z-, Q-, Y-generációba tartozó kamasznak nem lehet már újat mondani a szexről, a függőségekről, a szomorú sorsokról, mert ezeket vagy első kézből tapasztaljuk, vagy a médiában, könyvekben, filmekben és sorozatokban találkozunk velük nap mint nap. A mátéPONTindul viszont másról szól – talán egyszerűen úgy lehetne elmondani, hogy az életről.

     A regény három részből áll. Az elsőben megismerkedünk a főhőssel, egy az átlagosnál is átlagosabb tinédzser fiúval. Máté szülei elutaznak Görögországba, a fiú egyedül marad otthon, és úgy dönt, hogy a sárga földig issza magát a legjobb barátjával. Egy ismeretlen lakásban ébred, és miután másnaposan bekéredzkedik egy kocsmavécébe, találkozik Simonnal, akiről kiderül, hogy az ő eddig általa nem ismert nagybátyja.

     Máté tényleg olyan, mint bárki más, kicsit szerencsétlen, kicsit furcsa, de nem tökéletlen. Ez segít abban, hogy azonosulni tudjunk vele, többször is felfedeztem benne magamat, például abban, ahogy túlbonyolítja a mondatait, és bonyolult kifejezéseket használ. Általában zavar, ha egy regény főszereplőjének nincsen határozott jelleme, nincsenek erős jellemvonásai, ha inkább passzív, mint cselekvő karakterű. De ez itt egyáltalán nem okozott számomra problémát, mert a történet lényege nem a cselekményben rejlik, hanem a gondolatokban. Az életről szóló, egyébként nehezen emészthető koncepciókat sokkal könnyebb volt úgy befogadni, hogy egészen jól azonosultam a főszereplővel.

     A második rész álomszerű epizódokból áll. Itt csapongóvá válik a narráció, az addig megszokott, teljesen összefüggő történetmesélés helyett öt rövid, időben és térben szétszórt sztorit kapunk. Mindegyik Máté és nagybátyja közös élményeit meséli el. Közben természetesen egyre többet tudunk meg Simonról, aki nagyon érdekes figura, sokat tud az életről, bölcsesség árad belőle. Számtalan kérdést tesz fel Máténak, de választ nagyon kevésre ad. Mit jelent az őrültség? A szerelem? Mi a tinédzserkor értelme? Miért félünk a haláltól? Simon neveli a fiút, aki az egymásra következő öt jelenetben egyre árnyaltabban látja a világot.

     A regény egyik legérdekesebb üzenete, amit Simon az időről mond: azt állítja, hogy minden relatív, az idő is, és vannak olyan pillanatok, amelyek napokig tartanak, és olyan napok, amelyek csak pillanatokig. Ez a gondolat utána egy még bátrabba vezet: mi határozzuk meg, hogy mi az, ami létezik, és mi az, ami nem. Ez persze nem idegen a filozófiától, és bár elsőre ijesztőnek tűnt, végül nagyon közelinek gondoltam magamhoz azt, amit Simon állít. Úgy éreztem, hogy tényleg egy vékony vonal választja el a létezőt a nem létezőtől, és ez a vonal én vagyok. Minden, amit az ember érzékel, áthalad egy rostán, ami ő maga. A regény fő kérdésfeltevése ehhez kapcsolódik: létezik-e objektív valóság, vagy minden a képzeletünk szüleménye?

     Ami nem tetszett a könyvben, az a hirtelen stílus- és témaváltás a második és a harmadik rész között. Az író célja valószínűleg az volt, hogy az álomszerű részek után visszarántson a való világba, és ezt el is érte: én is úgy éreztem magam, mint Máté, mikor rájött, hogy egy hét telt el, és mindjárt jönnek haza a szülei. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha gyomorszájon rúgtak volna: szívesen olvastam volna még Simonról, mert bár sok kiderült a filozófiájából, rengeteg megválaszolatlan kérdés is maradt körülötte. Ezek közül természetesen az a legjelentősebb, hogy egyáltalán létezett-e, vagy csak Máté képzeletének szüleménye. A válasz természetesen az olvasóra van bízva, és úgy gondolom, hogy ha az utóbbit fogadjuk el, nagyon érdekes narratívával állunk szemben, ami tökéletesen illeszkedik a problémakörbe, amit a regény körüljár.

     A hirtelen váltás persze elengedhetetlen ahhoz, hogy szemléletessé váljon, Mátét megváltoztatják a történtek, ahogy azt a Médivel, később pedig Annával, a hőn áhított lánnyal félresikerülő randik mutatják. Vele véletlenül találkozik Keszthelyen – a város visszatérő motívum a regényben, Máté meg van róla győződve, hogy nem létezik –, és bár évek óta szerelmes a lányba, és nagyon vágyódik utána, nem sikerül megtalálnia vele a közös hangot. A fiú túllépett a tinédzserkoron, felnőtt: a lányok nem voltak képesek mit kezdeni azzal a meghatározó élménnyel, amit átélt, így egyedül marad, kiábrándulva önmagából és a világból. Ez egy nagyon nehezen megemészthető üzenet. Tinédzserként azt várná az ember, hogy felnőttként könnyebb lesz, így viszont a felnőtt lét zord magánya még ijesztőbbnek látszik.

     A mátéPONTindul nem egy tipikus tinédzserkönyv, sokkal mélyebb témákat dolgoz fel, mint az ifjúsági irodalom általában. Ennek ellenére, vagy épp ezért, nekem nagyon tetszett, felüdülés volt valami egészen eredetit és különlegeset olvasni. Jó volt látni, hogy filozofikus kérdéseket is bátran boncolgatott az író, sok új gondolatot, érzést vittem magammal a könyv befejezése után. Mindenkinek ajánlom, aki szeret gondolkodni, és olyan regényeket olvasni, amelyek hetek múltán is az ember eszébe jutnak.

 

 

matepontindul.jpg

 

Fenyő D. György

 

Kamasz utas, felnőtt holdvilág

 

A könyv arra a sémára épül, hogy egy kamasz fiú otthon marad egy nyári vakáció néhány hetére, ezzel kivívja magának az a jogot és lehetőséget, hogy önálló legyen, hogy új élményekkel telítődjön. Abból a helyzetből, hogy egy kamasz egyedül marad a világban, hogy van egy meghatározott időtartam, ami nem szabályosan, előre megtervezetten folyik, sokfelé nyílhat út: elindulhat egy raod movie-szerű szabálytalan utazás-történet, elindulhat egy felnövés-történet, egy összeomlás-történet, de fordulhat egészen más irányba is a könyv, például a szerelem megtalálása, önmaga megismerése, vagy egy mesevilág / álomvilág megtalálása irányában. (Ilyen mintára épül többek között Salinger Zabhegyezője, vagy Wolfgang Herrndorf Csikkje, és sok más kamaszregény.)

     A kiindulópont mellett a főhős is ismerős: egy rokonszenves és gátlásos kamasz,  akinek meg kell küzdenie belül a családjával, amelyben – hiába rendezett, vagy tűnhet egy kívülálló szemében jónak, mégis – idegenül érzi magát. Túlzottan eltervezett benne minden („akcióterv a nyaralásra”), a jómód, a sok fontos teendő és fontos feladat, a családban kialakult játszmák évek-évtizedek óta bejáratott rituáléja elidegeníti egymástól a fiút és a szüleit, kicsit a szülőket is egymástól. Közhelyes az, ahogy a családban beszélnek, kiszámítható, hogy mit mondanak és kérdeznek, konvencionális, hogy hová mennek nyaralni, hogy ott mi történik velük, és hogy mit mesélnek róla. Máténak meg kell küzdenie a szerelemért is, gátlásos, nem mer odamenni a szerelméhez, s ha odamegy, elakad a szava. Küszködik az önképével, megvannak a maga fóbiái (például nem tud vizelni, ha mások is látják), keresi önmagát és keresi a kapcsolatokat (egyetlen igazi barátja van, az is lány).

     A szünet első napja úgy telik, ahogy ő várja, és ahogy az olvasó is várhatja: zenét hallgat, pornót néz, elmegy Médivel, a barátjával (barát-nőjével) kocsmázni. Aztán az abszintozás és a súlyos berúgás után nemcsak a nyári szabad két hét kanyarodik másfelé, hanem a regény is. Első szinten azzal, hogy teljesen váratlan és kiszámíthatatlan élmények érik a főhőst: megálmodik egy várost, Keszthelyt, amiről tudatos emlékei szerint még nem hallott, egy ismeretlen lakásban ébred, előkerül egy nagybátyja, akinek még a létezéséről sem tudott, elkerül egy igehirdető lakásába, és nagybátyja olyan dimenziókat nyit ki előtte, amelyekről nem is álmodott.

     Második szinten azzal kanyarodik nagyot a regény, hogy semmiről, ami Mátéval történik, nem tudjuk utólag sem eldönteni, hogy valóság volt-e vagy képzelődés, hogy igaz volt-e vagy álom, hogy mi volt az ok, az előzmény, a történés. Nem derül ki, hogy a nagybácsi létezik-e: a házat és a lakást nem találja a fiú utólag sem, de a zöldségest, akivel a nagybátyjával találkoztak, igen. Az igehirdetőhöz visszatalál, de az nem ismeri meg. Keszthelyre odautazik, és tényleg találkozik Annával, a szerelmével, de mégsem találnak egymásra. Viszont a Médivel való kapcsolatuk sem válik szerelemmé, bár egy pillanatra felforrósodik közöttük is a levegő. Máté elvész az időben, mégis szabályos rendben és a megbeszélt időben várja haza a pontosan érkező szüleit. A regény legvégén sem tudjuk biztosan eldönteni, mi történt Mátéval.

     Vagy pontosabban: azt el tudjuk dönteni, hogy alapvető szellemi és személyes élmények érték. Megismerkedett egy szolipszista filozófiával, amely szerint minden, amit lát, tud, átél, az ő tudatának terméke. A nagybácsi azért létezik, mert ő gondol rá, Keszthelyet azáltal hozza létre, hogy megálmodja. Az utólagos verifikálás hol ilyen, hol olyan eredménnyel jár: Keszthely esetében mind a Wikipédia, mind a személyes odautazás azt bizonyítja, hogy személyes tudati teremtése egy olyan várost hozott létre, amely nagyjából megegyezik a mások által is Keszthelynek nevezett várossal; a nagybácsi esetében az tűnik valószínűbbnek, hogy maga teremtett egy alakot, aki a többiek szerint talán nem is létezik. De ha elfogadjuk a megmentő, tanító, bölcs és kívülálló nagybácsi gondolatmenetét, akkor nem is kell külső tényekkel bizonyítani, hogy valami létezik-e, hiszen az, amit tudatunk létrehozott, úgysem egyezik meg azzal, amit más tudatok alkottak meg.

     Megismerkedik – a megismerő tudattal való összefüggésben – a bergsoni időfelfogással, amennyiben Simon nagybácsi elmagyarázza neki, mit jelent a szubjektív átélés teremtette idő. (Sőt, a nagybácsi túlmegy Bergsonon, mert nem ismeri el az objektív idő létét, azt is csak más tudatok termékének tartja.) A magyarázatnál azonban sokkal mélyebb hatása van annak, hogy Máté át is éli az idő szubjektív természetét, elveszti a kapcsolatát a külső idővel, és hónapokat, éveket, évtizedeket és évszázadokat él át a Simon bácsival töltött idő során. És mindez azáltal ég bele erősen az olvasó tudatába is, hogy a regény sehol nem cáfolja ennek a szubjektív időnek a létét. Persze, egyfelől látjuk a július 17-i dátumot, teljes joggal azt mondhatjuk tehát, hogy visszatértünk a két hét végére. Ugyanakkor az átélt élményeket nehogy nem cáfolja, de egyenesen megerősíti a Keszthelyen tett, a regényt záró leutazás: ha álmunkban tudunk olyan várost teremteni, amely szerelmünk városa, ahol megtaláljuk régóta vágyott szerelmünket, akkor miért kellene cáfolnunk a tudat többi alkotását, sőt: teremtményét?

     Véleményem szerint ebben a bizonytalanságban hagyásban, lezáratlanságban, eldöntetlenségben rejlik a regény legfőbb ereje és érdekessége. A főhős meg is találta Annát, és nem is: megtalálta álma városában, egy egészen váratlan helyzetben, beszélgetett vele egy teljes estén-éjszakán át, de mintha utána már nem is érezne semmit. Megtalálta? Elvesztette? Majdnem párkapcsolata lett Médivel, aztán mégsem, és nem tudjuk meg, hogy azért-e, mert csak Médi akarta, vagy azért, mert mégiscsak őbenne kell megtalálnia Máténak az igazit, sokkal inkább, mint az alig ismert Annában. Elvesztette? Megtalálta? Nem tudjuk egészen biztosan, hogy van-e, és főleg hogy lesz-e nagybátyja ezután, hogy pusztán képzeletbeli beavatóként volt ott, amikor Máté megtalált bizonyos igazságokat, avagy ott áll majd mellette, tanítóként, példaképként a későbbiekben is. Máté nem kérdezte meg a szüleitől, és már nem találja meg a furcsa, hihetetlen nagybácsit. Meg sem találta? Vagy azonnal el is vesztette? És miközben a nagybácsi tanítását alaposan megismerjük, életéről alig tudunk meg valamit. Miért nincs családja? „Passz.” Min veszett össze a testvérével? „Majd elmondom.” Milyen egyetemekre járt? Kettő kiderül, négy nem.

     Megtalálta-e a főhős önmagát, vagy elvesztette minden kapaszkodóját? Ebben a kérdésben találkozik a regény legfőbb előképével, talán ihletőjével, talán csak legközelebbi irodalmi rokonával, Szerb Antal Utas és holdvilágával. Abban is a főhős, Bátki Mihály a kiszámítható és konvencionális életet maga mögött hagyva indul el olyan útra, amely elvezetheti igazságokhoz is, önmagához is, de amely nem kínál garanciákat. Itt a kamasz főhős, Kőkuti Máté elindul egy olyan úton, amely jóval rögösebb, kockázatosabb, sőt, veszélyesebb, mint a szülei kínálta, jól kitaposott út, viszont amely azzal kecsegteti, hogy azon haladva valami igazabb, mélyebb és személyesebb létezéshez jut el.

     Hogy is ér véget a két regény? Az Utas és holdvilág: „Apja elaludt, és Mihály kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a toszkán hegyek körvonalait. Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok s romok között. De mégis élni. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhet valami.” A mátéPONTindul: „Fölébredek, és besétálok a tóba. Hajnalodik. A horizonton még ott az alászálló hold. Madarak ébrednek. Reszketek, de tudom, hogy rövidesen fölkel a nap. És ez végső soron elég ahhoz, hogy az ember boldog legyen.” Rokon a két befejezésben az éjszakai élmény: Szerb Antalnál egy éjszakai vonatút, Laboda Kornélnál egy hajnali felébredés. Rokon a természet jelenléte, sőt, beszédes jelenléte: mintha mindkettőben a táj is üzenne valamit. És nagyon rokon a két utolsó mondat zenéje, ritmikája, felütése, grammatikája. Különbözik abban, hogy a Máté tétje nem pusztán az élet, hanem a boldogság. Annak pedig, hogy egy ifjúsági regényben ez így van, nagyon örülök.

 

Laboda Kornél: mátéPONTindul. Tilos az Á Könyvek, Pozsonyi Pagony Kiadó, 2015, 176 oldal, 2490 Ft.


Főoldal

2016. április 19.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csontos János verseiZalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjei
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
„Szemétdomb az egész világ”Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosai
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA