Papírhajó - Füttyögés és nahátozás

 

Mi veri ki a biztosítékot, avagy (a még) vállalható képi és szövegbéli esztétikumról Mészöly Ágnes írt a Papírhajónak. Mellesleg két könyvről is.

 

Mészöly Ágnes*

Konvencionális mesék fontolva haladóknak

 

„Tudsz valami jó mesét a gyereknek?” – kérdezik néha rokonok-cimborák. Ilyenkor az ember a polchoz lép, leemel valami kedvencet a szoros betűrendből, aztán elbizonytalanodik. Főleg, ha az adott rokon vagy barát nem kortárs irodalmi pallérozottságáról híres, és kevéssé értékeli a modern művészet innovatív irányzatait. Mert ilyen emberek is vannak. Itt élnek a közvetlen környezetünkben, de nem érintik meg őket Kollár Árpád gyerekversei, nem tartják zseniálisnak az Óraverzum teremtett világát, és abban sem biztosak, hogy egy kisiskolás olvashat arról, hogy milyen az, amikor a muttert elrabolják a dzsinnek. És nem értik, hogy mi a vicces a Bibedombi Szörnyhatározóban. És nem sikítoznak a vihogástól Jakab kalandjait lapozgatva.

     Mondhatnánk, hogy ezek a népek meg sem érdemlik, no, nem azt, hogy rokonnak vagy barátnak nevezzük őket, de, hogy kortárs magyar gyermekirodalmat olvassanak. Hogy az ilyen menjen a teszkóba, és vegyen valami gyerekkönyvnek kinéző tárgyat, mindegy, hogy mi van beleírva, csak rózsaszín legyen. De az is lehetséges, hogy nem volna okos dolog azon nyomban lemondani róluk – főleg nem gyerekeikről –, és érdemes lenne valami olyasmit a kezükbe nyomni, de gyorsan, aminek a szövege és képi világa akkor is emészthető, ha a nyájas ifjú közönség, illetve felmenői nem végzetek minimum három szemesztert a MOMÉ-n.

     Valami átlagosabb mesét. Olyat, ami nem veri ki a biztosítékot a szülő fejében, mégis vállalható képi és szövegbéli esztétikumot képvisel. Ami, bár elavult-klasszikus értékrendet mutat be, nem esik a túlzó didaxis hibájába. Esetleg egyszerűen csak olyat, ami nem kíván innovatív lenni, mégis kiemelkedik a tucat-gyerekkönyvek tengeréből. Amin lehet álmodozni, mint a Pendulán. Ami átlagosan vicces, mint a Barátfülek.

__lomsz__v___Pendula.JPG     Az Álomszövő Pendula idilli társadalmat ír le, idilli környezetben, a hölgyek kecsesek, az urak gálánsak, a fahéjas kalács illatozik. Fel lehet róni ennek a világképnek sok mindent, az egysíkú és felületes értékrendtől a politikai korrektség teljes hiányáig – de csak akkor, ha azzal az előfeltételezéssel élünk, hogy egy mesekönyvnek az előbbiek fontosabb ismérvei, mint mondjuk a harmónia és a diszharmónia harcának bemutatása vagy az idealizált hősök szerepeltetése. Márpedig meglehetősen sok szülő és gyerek vár el a gyerekkönyvektől ilyesmit. Persze a szépirodalom sosem tekintette feladatának a közízlés kiszolgálását, ugyanakkor a gyermekirodalom alkalmazott műfaj, melynek igenis vannak feladatai: egyik például a gyermekek olvasóvá nevelése. Ahhoz viszont, hogy ezt ne csak abban a szűk körben teljesítse, ahol gyereknek-szülőnek elváráshorizontja van (és tudatában is van ennek), és meseolvasás közben sem feledkezik el senki az utóbbi évek esztétikai vagy eszmei változásairól, szükségesek az ilyen konvencionális mesék, mint amilyet G. Szász Ilona írt.

     Saját világában konzekvens az Álomszövő Pendula. Szövege modoros, néhol túldíszített, épphogy nem hajlik giccsbe. Ha nem egy régimódi meséről lenne szó, hiteltelen lenne ez a kifejezésmód, így csak önmagán belüli egyenetlenségeit róhatjuk fel neki. Nyilvánvaló, hogy a szerző szépen akart írni: szóhasználata, stílusa túl választékos, romantikus, kifinomult és archaizáló. Ráadásul mindezt egyszerre – a szöveg talán éppen ezért nem homogén. Olyan, mintha egy antikvitás boltban lennénk, ahol a tulajdonos rengeteg értékes és esztétikus tárgyat gyűjtött össze, de nem szakított még időt rá, hogy a kincseket szépen elrendezze. Ez azonban csak a kifinomultabb fülű olvasónak tűnik fel: akik az Álomszövő Pendulát pusztán mint egy mesekönyvet olvassák, és nem mint szépirodalmat elemzik, kellemesen ellébecolhatnak ebben a rendezetlenségben. A laikusoknak is feltűnhet viszont, hogy a szövegből lólábként lógnak ki az esetlen versbetétek, melyek ritmikája majdnem olyan rossz, mint amilyen erőltetettek rímei. Ezek a fűzfapoémák éppen azt a varázslatot törik meg, ami miatt annyira szerethető a könyv: az idillikus, disszonanciát csak átmeneti problémaként megélő világ lehetőségét. Szegedi Katalin illusztrációi ebben a könyvben kevésbé ötletesek, mint ahogy azt az utóbbi években megszoktuk tőle, megmaradnak a szöveg hűséges követőjének, de szépségük bőven kárpótolja a nézegetőt-olvasót. Nem adnak hozzá a meséhez, csupán megjelenítik, ám a képek olyan gyönyörűek, hogy gyakorlatilag elviszik a könyvet a vállukon (már képletesen).

Bar__tf__lek.JPG     Ugyanígy az illusztráció az egyik fő erénye a Barátfülek című könyvnek is. Simonyi Cecília olyan álomvilágot teremtett Miklósi Anna meséje köré, ami ugyanúgy a (lehet, hogy sosem létezett) boldog békeidőkbe repíti az olvasót, mint Szegedi Katalin Pendula-képei. Az illusztrátor úgy vegyít különböző technikákat és stílusokat (egyszerű grafika, akvarell, kollázs, nyomatok), hogy azok egy nagyon izgalmas, hosszúan böngészhető, új és új részleteket mutató homogén egésszé állnak össze, és jócskán hozzátesznek a szöveghez. Bár tematikája merőben eltér, ezen a könyvön is érezhetjük azt a kicsit avítt, de nagyon meghitt hangnemet, azt a szolid okítást, ami saját gyerekkorunkban a meseregények jellemzője volt. Miklósi Anna egy gyerekbarátság története köré szövi a gumimanók képzelt világát, és ebben a világban is bemutatja, hogyan találhat egymásra két kissé esetlen, meg nem értett, el nem ismert lélek. A Barátfülekben is ugyanazt a konzervatív értékrendet találjuk, mint G. Szász Ilona könyvében, ráadásul az embergyerekek világának szövegrészletei – a katona apa, aki „a hazát védi”, az anya, aki „szép szőke haját tupírozott kontyban viselte” egy az egyben a hetvenes évek valóságát idézi.

     Ez az életérzés kétségtelenül ismerős lehet a mai szülők-nagyszülők (akik, ne feledjük, a könyvek potenciális vásárlói és felolvasói) számára, de nem nagyon kapcsolódik a mai gyerekek mindennapjaihoz. Ez nem feltétlenül hátránya egy szövegnek, hiszen külön többlet lehet egy mesében egy adott kor bemutatása – ráadásul a Barátfülekben ez egyáltalán nem szájbarágósan, hanem finom arányérzékkel valósul meg. Szerencsére a múltidézés nem ok nélküli nosztalgia csupán, pontos dramaturgiai szerepe van, hiszen a két fiú, Bebe és Sebi a történet jelen idejében már felnőttek, s barátságuk egyébként teljesen átlagos, mondhatni klisés alakulását egyikük visszaemlékezéséből ismerhetjük meg.  A két szálon futó cselekmény kölcsönösen erősíti egymást, még akkor is, ha az erősítendő eseményekre és fordulatokra nehéz lenne a „váratlan”, a „meglepő” vagy akár a „különleges” jelzőt használni. Ám a meseregény olyan meghitt és barátságos, és Miklósi Anna olyan érzékletesen (néha szentimentalizmusba hajlóan) írja le az önbizalom-hiányos gyerek (illetve menyét) csetlés-botlását, hogy az olvasó hajlamos elfeledni, hogy máskor ötletet, kalandot, különlegességet vár egy mesekönyvtől.

     Bár sem a Barátfülek, sem az Álomszövő Pendula nem tartozik a mai gyerek-szépirodalom meghatározó, korszakos alkotásai közé, remekül megállják a helyüket, ha gyerekirodalom mint alkalmazott műfaj feladatai közül az átlagosabb ízlésű olvasók (és szüleik) megszólítását bízzuk rájuk. Az olvasóvá nevelés szempontjából nézve a szépirodalmi elitizmus nem feltétlenül célravezető: hiszen sok az olyan a konzervatívabb ízlésű szülő, aki nyitni akar a kortárs gyerekirodalom felé. Ha mintegy bemelegítésképpen ilyen könyvekkel találkozik, esetleg nem adja fel az első próbálkozás után, és nem fordul vissza az Öreg néne őzikéjéhez. Rosszabb esetben a diszkontáras hercegnős rémségekhez.

     Sőt, lehet, hogy felbátorodik, s egyszersmind megbízik bennem, mint könyvajánlóban. És a következő alkalommal már kezébe nyomhatom a Tündérbodarat is. Az után meg a Lila királylányt. Esetleg a… de ne legyünk telhetetlenek.

 

*(a szerző bevallottan javíthatatlan álmodozó)

 
G. Szász Ilona: Álomszövő Pendula, ill. Szegedi Katalin, Naphegy, 2015, 32 oldal, 2800 Ft; Miklósi Anna: Barátfülek, ill. Simonyi Cecília, Naphegy, 2015, 72 oldal, 2800 Ft


Főoldal

2015. december 15.
Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Múltbéli járványokrólErdész Ádám: Oly távol vagy, hazám…
Húsvét utáni tormaság A múzeumok új barátja (III.)
Nádasdy Ádám verseiDrávucz Zsolt: Képeslapok Győri László verseiSimon Adri–Zsille Gábor: Rollertime
Molnár Lajos: Jó KaresznekKötter Tamás: Fair játék Légrádi Gergely novelláiDöme Barbara: Angyal a pincéből
Zalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonásMaruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA