Farkas Wellmann Éva:
A részvétel lehetősége
A vas a legértékesebb minden fém közül, hiszen azzal műveljük a földet és védjük a hazát – így hangzik a népmese tanulsága, melyen Zalán Tibor szövege alapszik. Mégis, itt a végkicsengés, és az ehhez vezető út jóval bonyolultabb/árnyaltabb ennél – sőt, az okok, körülmények is többrétűek, mint elsőre gondolnánk. Szöveg, rendezés és közönség együttes munkája az a játék, melynek során kérdéseinkre válaszokat és újabb kérdéseket is kapunk. Mert az előadás erényei és apróbb hibái a közönség bevonásával kétségkívül kapcsolatban állnak.
A Hetvenhétnek – mint az interaktív előadásoknak általában – azzal a kockázattal, veszéllyel kell szembenéznie, hogy a teremtődő kapcsolat áldozatul kívánja majd a darab folyamatosságát. Mert ha a válaszok előre tudhatóan egyértelműek: didaktikussá, egyhangúvá válhat a történet; viszont, ha túl nagy teret enged a rendező a beérkező ötleteknek: könnyen kisiklik vagy parttalanná válik az előadás. Ezúttal a Kobold (Huzella Péter) volt felelős azért, hogy ez ne így történjen. A gyerekeket többféleképpen vonták be a mese terébe. Valószínűsíthető, hogy a Merlin Színház-beli, illetve a szombathelyi Weöres Sándor Színház-beli Hetvenhét-rendezés sikereiből már komoly tapasztalatokat hozott a rendező, Jordán Tamás. Például azt, hogy az előadás előtti félórában a vállalkozó kedvűek különböző állatokká varázslása (arcfestéssel, egyszerű jelmezzel) milyen jelentősen járul hozzá a jóindulat megnyeréséhez.
A darab interaktivitását ezúttal azonban nem pusztán a több síkon mozgósított gyermeki figyelem jelenti: egy olyan párbeszéd is, amelyet a gondolkodó ember hoz létre a mesével. Ez az előadás számos kérdést tesz fel annak a műfajnak, amelyet többnyire egyszerűen elfogadunk, élvezünk. Remek eszközzel: az iróniával. Például, ha három királyfi van: miért ne lehetnének magasságukat illetően pontosan fordítottan növekvő sorrendben, miért kellene a gonosz mostohát (Bora – Fehér Tímea) és gyerekét (Lajos – Szőke Norbert) törvényszerűen elpusztítani, miért ne lehetne bocsánat, miért ne volna egyénisége a két nagyobb királyfinak is (a népmesékben elmosott arcok helyett)? Az igazságnak miért ne lehetnének árnyalatai? Sőt, mindezen is túllép a kérdés-sorozat, és nagyon alapvető problémát feszeget: a legkisebb királyfinak sem a hagyományos módon „jár” a jutalom, sőt, egyáltalán nem biztos, hogy a legrátermettebb a trónra. Igazságát mindössze a király előre meghatározott kérése igazolja: hogy „a legértékesebb ajándékot hozzák” vándorútjukról, valamint – ami a varázslóként/erdő szellemeként megfogalmazott igénye – „a szívükre hallgassanak a fiúk”. Igen szépen, felépítetten válik egyértelművé, hogy az erő és az okosság önmagában nem vezethet célhoz – csakis az nyerheti a legnagyobb jutalmat, akit az érzelmei vezetnek.
A szöveg kiindulási alapja egy Illyés Gyula által gyűjtött mese, a Győző. (A gyűjtemény, melyben a mese megjelent, a Hetvenhét magyar népmese címet viseli. Könnyen lehet, hogy innen az ihlet a varázslatos szám be- és kiemelésére, az eredeti mesében ugyanis nincs meghatározó szerepe.) Illyés Gyula névadásait megkerüli Zalán. Ott a legkisebb fiút – predesztinációs gesztussal – Győzőnek hívják, testvérei Zoltán és Árpád. Itt Parszifál (Simai Szilárd), Kurzivál (Széplaki Bence) és Boldizsár (Szabó Norbert) vetélkednek a trónért. Szintén az előre eldöntöttséget cáfolja a színre vitt verzió, mely szerint Zalán a lányokat nem kezdettől szánja az egyes királyfiaknak, hanem csak egyéni döntésük alkalmával. Fontos, hogy egyébként is mindvégig megmarad a választhatóság. Ez az a kulcsmotívum, amelyet Jordán Tamás a lehető legegyenletesebben épít be az előadásba. A gyerekek bevonásával és Huzella folyamatos zenés-humoros jelenlétével sikerül elérni ezt a látszatot, mintha a képződő mese terébe bármikor lenne beleszólás. (Ennek remek rendezői megoldása például a piros, illetve sárga liánokon való leereszkedés lehetősége, azzal az iróniával társítva, hogy hiába a mostohatestvér ármánykodása a csereberével, vagy a gyerekek konfúz bekiabálásai: a fiúk úgyis mindig a megfelelő utat választják.)
A mozaikcsalád ötlete szintén az újraíró leleménye, csakúgy mint a király és a varázsló azonossága. Mindkettőből jócskán profitál a szöveg, de a színrevitel is. A varázsló (Csomós Lajos) fergeteges magánvitája a visszhanggal egyszerre félelmetes és humoros, végül persze az utóbbi győz. Remek szó- és rímjátékok szövik át a teljes szöveget, majdnem mindig szerencsés kicsengéssel. Van néhány kevésbé sikerült, a gyermek-közönség számára nehezebben befogadható mozzanat: a választható lányok között Aranylány szőke nő-szerű, túlzott megformálása (Tatár Bianka), a „gyere velem, megmutatom a bélyeggyűjteményemet” típusú mondatok (hiányzik a reakció), a nem mindig egyértelmű parodisztikus szándék, a néha kissé konvencionálisnak, egyszerűnek tűnő díszlet.
A gyerekeknek tetsző, sikeres előadás szinte minden összetevőjét ötvözi a Hetvenhét: minőségi és humoros szöveg, a részvétel lehetősége, vicces játékmester (aki a fülbemászó, jó hangulatú zenét is biztosítja), mindvégig kihívásokat rejtő fordulatok, az alakíthatóság illúziója és részben ténye. Igényesebbeknek még: az összes eddigi ismert mese és azok tanulságainak újragondolása. (A szünetekben kínált mindenféle földi jóról már nem is beszélve.)
