Németh Eszter:
Lélektárs rendelésre
(Joss Stirling: Lélektársak – Sky, fordította Totth Gitta, Manó Könyvek, Budapest, 2012. 346 oldal, 2990 Ft)
Ha romantikus és az igaz szerelemben hívő kamaszlány volnék – sose voltam –, akkor számomra ideális könyv lenne Joss Stirling könyve; főleg akkor, ha jobban szeretném az önelemző részek és szerelmes párbeszédek túlsúlyát egy könyvben. Ha hinnék abban, hogy rátalálhatunk a lélektársunkra és ásó, kapa, boldogság bebetonozva örök életre, akkor biztos menten kiválasztottnak kezdeném érezni magam. De eleve gyanakvással fogadom a sziruposnak látszó történeteket, és mintha megint ezektől kezdene hemzsegni a vámpírhisztéria lecsengésével az ifjúsági irodalom.
A média által kreált történetek és a saját életünkből hiányozni látszó történetek miatt ismét teret nyer a mese – ez akár jó is lehetne, de ki van szolgáltatva a marketingalapon szerveződő szórakoztató irodalomnak. Annak az irodalomnak, amely mindig klisék, karaktertípusok és szabályok mentén szerveződik. Nincs ez másképp Stirling könyvével, ill. könyvsorozatával sem.
Az egyes kötetek egyéni történeteket mesélnek el, pontosabban egy családregény különálló fejezeteit. De az első kötet hiányosan építi fel a világot, amelyben játszódik, viszont erőteljesen kidomborítja és árnyalja a következő részekben főszereplővé váló mellékszereplők tulajdonságait (Yves és Xavier).
Az első kötet Sky Bright (Tiszta Ég) és Zed Benedickt története. Pontosan úgy kezdődik, ahogy kell, egy elhagyott parkolóban egy még elhagyottabb kislányra találnak, aki furamód látja a körülötte lévők auráját, egymáshoz fűződő kapcsolataikat és olvasni tudja az érzelmek változását. Majd hősnőnk, Sky felébred és a nevelőanyjával karöltve elmegy beiratkozni az új középiskolájába, a coloradói Wickeridge-ben. Ahogy kell, az új angol lány már az első napon barátokra talál, de nem a szurkolócsapatba kerül be – az már túl egyértelmű utalás lenne szegény Buffyra, aki nem csupán a vámpírok réme, de sablonja is az efféle műveknek –, hanem a zenei szakkörhöz csatlakozik, ahol azonnal megismerkedik az iskola jóképű és veszélyes fenegyerekével. A barátok persze óvva intik őket egymástól, de hát a sors útjai kifürkészhetetlenek, így hőseink lépten-nyomon egymásba botlanak, majd természetesen Zedről kiderül, hogy nem is rosszfiú. Viszont – ahogy az várható – titka van, és Skyra vár a feladat, nem csupán a titok felfedéséé, de Zed megváltásáé is. Egy focimeccsen kerülnek szembe egymással, ekkor ébred rá Zed, hogy Sky a lélektársa, akit neki rendelt a sors. Zed ugyanis savant – bármit is jelentsen ez a fogalom –, különleges képességekkel rendelkezik, szülei a Savant Világháló vezetői, ő pedig, mint a hetedik, legkisebb testvér egyesíti a többiek képességeit, s ezek mintegy képernyőre, kivetülnek rá. De nem csupán képernyő, hanem Zed egyidejűleg képes szintetizálni is a dolgokat, így az eddigi tapasztalatai miatt már maga is elindul lefelé a lejtőn. A családja ugyanis a rendőrségnek segít bűnügyek felderítésében. Ekkor érkezik meg Sky, a lélektársa, aki képes lelkileg kiegyensúlyozni őt. Sky azonban elfojtja a képességeit, tagadja őket és menekül. Lesz aztán emberrablás, kaszinóbeli lövöldözés, míg végre Sky felismeri, amit fel kell ismernie.
Hogy kik azok a savantok, az nem derül ki a regényből. Ezt ugyanis az intézet, jelen esetben a Világháló vezetőjének tisztje lenne elmagyarázni, Zed apja azonban nem tölti be a feladatát. Ehelyett Zed maga próbálkozik ilyesmivel, amitől rögvest szerepzavarba is kerül, végül is ő a jóképű, beavatott szívtipró. A könyv nagy hibája, hogy a műfajba tartozó más könyvekkel ellentétben a szerző nem ismeri fel, hogy a kötött szabályok mellett kizárólag a karakterárnyalásban, -alakításban és nyelvi megformálásban kaphat szabad teret. Zed három különböző karaktert egyesít, mindegyikből ki lehetett volna hozni valami érdekes, izgalmas megoldást, Stirlingnek a legrosszabbat sikerült: az iskola fenegyerekéből virággal udvarló romantikus hősszerelmest kreált.
A mellékszereplők (legjobb barátnő, fiúbarát, fontoskodó szomszédasszony) megannyi remek és elszalasztott lehetőség a jellem- és helyzetkomikumra. A szerző a zárt terek fenyegető, titokzatos funkcióját sem megfelelően használja ki, az emberrablás színhelyét is Las Vegasba teszi át. Ugyanígy felvillant számos ígéretes nyelvi, stilisztikai megoldást, de egyiket sem bontja ki, így olvasás közben néha betegre röhögjük magunkat, de a legtöbbször unatkozunk.
Olyan ez a könyv, mintha a szerző nem tudná eldönteni, hogy fantasyt írjon vagy love storyt. Végül sem egyik, sem másik nem lesz belőle, viszont vár ránk még két folytatás.
Az már csak hab a tortán, hogy a fordítónak van ugyan néhány kifejezetten bravúros megoldása, de ezeket ritkán alkalmazza, s ha az eredetiben nem is volt jellemző, magyarul élhetett volna annyi szabadsággal, hogy az amerikai és angol diákok szóhasználatát jobban karikírozza, ez enyhíthette volna a jellemek sablonosságát. Ráadásul a kötet végére ki is fáradt a fordító, mert az utolsó oldalakon több apró, ám zavaró stilisztikai hibát is vétett.
Azt még nem sikerült eldöntenem, hogy a második részt elolvasnám-e, igazság szerint sokkal kíváncsibb voltam – hogy műfajon belül maradjunk – Kerstin Gier Edelstein-trilógiájának harmadik kötetére, vagy vagyok még Cassandra Clare Pokoli Szerkezetekének szintén harmadik kötetére, bár tény, hogy az első kötet ott is igencsak laposra sikeredett.
