Fenyő D. György:
Női gyermekirodalom?
Máté Angi könyve kapcsán azon gondolkodom: van-e érvényessége a gender szempontnak a gyermekirodalomban? Lehet-e úgy elemezni mesekönyveket, hogy női könyvként tekintünk rájuk? Ha pedig lehet így elemezni – és a mai ifjúsági irodalomban azt látjuk, hogy napjaink szellemi értékei és tájékozódása erősen megjelenik benne –, akkor bizonyára lehet férfi-gyerekirodalomról és női gyerekirodalomról is beszélni.
Az közismert, hogy a klasszikus ifjúsági irodalom, akár ami eleve ifjúsági irodalomnak íródott, akár ami felnőtt irodalomból vált gyerekirodalommá, sokkal inkább fiúirodalom. Fiúiskolák és fiúbandák, utazások, kalandok és indiánok, hajózás és felfedezés, ezek mind-mind inkább a fiúk történetei, mint a lányoké. A meséknél ez kicsit másképp van: a mesék kicsit nemtelenebbek, a népmesék eleve mindkét nemre figyelnek – vagy egyikre sem –, és bár a műmesék némileg gyakrabban szólnak a fiúknak, azért kevésbé rosszak az arányok.
Mi alapján mondjuk, hogy inkább fiú- vagy inkább lánymesékkel van dolgunk? Bizonyára a főhősök, a cselekmény elemei, a fordulatosság, az érzelmekhez való viszony, a gyerekek egymáshoz való viszonya, a bemutatott tárgyi környezet, a szereplők által játszott játékok, a képzelet működésének módja szerint érezzük, hogy egy-egy könyv inkább lányoknak vagy fiúknak szól. Aztán még izgalmasabb, hogy magában a szövegekben, a szövegformálás módjában, a könyvek felépítésében, a nyelvi megoldásokban tetten érhető-e egy-egy mese nőisége vagy férfisága.
Máté Angi könyve igazi lány-könyv. Mondhatjuk a külső szempontokat: a szerző egy becenévvel megjelölt női szerző. A címlapon két kislányt látunk (nő az illusztrátor is, Rófusz Kinga), a színek tompák, visszafogottak, a címlapképen a két kis rózsás arc, a kétféle hajszín, a kétféle mintás ruha, a hulló levelek és virágszirmok tűnnek a szemünkbe. A belső borítón nagyon finom mintázatot látunk, növényi ornamentikát, amely egy századfordulós, szecessziós emlékkönyv belső borítójának mintázatát idézi.
A kötet hőse két kislány. A lányokat tündérekkel és rigókkal azonosítja a szöveg. Hangsúlyos, hogy egyikük szőke, másikuk barna. Nehéz lenne megmondani, mi is csinálnak ezek a lányok. Ha a címnek és az első, a könyv címével azonos című mesének hihetünk, akkor mások emlékeit foltozzák meg. Ám a többi mesében inkább csak szemlélődnek, figyelnek, játszanak, álmodnak, álmodoznak, gondolkoznak. Nincs is cselekményük az egyes írásoknak, nem is kerek mesék ezek, inkább hangulatképek, érzés-lenyomatok, pillanatfelvételek. Benyomások és élmények rögzítései. A két lány figyeli a szelet, az erdőt, az őszt, a tavaszt, a pillangókat, a ködöt, az avart, az eget. És figyelik azt, amit még ezeknél is fontosabb: saját érzéseiket, amelyeket a megfigyelt dolgok kiváltanak.
Alig van más a könyvben: se felnőttek, se más gyerekek, se ellenségek, se szomszédok. Ha egy-egy másik ember fel is tűnik egy pillanatra, csak benyomásként, vagyis nem maga a külső szereplő, alak vagy esemény lesz fontos, csak a lenyomata. Anyagtalanok ezek a mesék. Jó olvasni őket, de nem maradnak meg az olvasó emlékezetében, mert nincs formájuk, súlyuk, kiterjedésük. Nehéz kapcsolódni hozzájuk, nehéz beleélni magunkat a két lány világába, mert ez a világ teljesen az övék. Kitöltik a saját világukat, nekik sincs szükségük másra, nem kellenek nagy élmények a számukra, mert elegendő egy dörgő ég, egy kerítésen túl látott kiskutya vagy a padlás ahhoz, hogy fantáziájuk és érzésviláguk elegendő anyagot kapjon.
Ehhez az artisztikus világhoz, a két lány lelkében, érzésvilágában és fantáziájában teljessé növő élményvilághoz egy nagyon zenei nyelv, egy majdnem prózaverses forma illik leginkább:
Ha az ég dörgött,
a tündérrigólányok féltek,
és félelmük ott forgott a torkukban, cérnányi mellkasukban,
s bújtak volna szőnyeg alá –
de ott látták még a szobát,
és úgy hitték,
míg a szobát látják, őket is látja a dörgés –,
ezért a második dörgést már a ruhásszekrény aljából fülelték,
oda bújtak be, magukra húzva a szekrényajtót,
s hogy ezt a második égzengést ne hallják, előkapták zsebükből a szájharmonikát,
és fújták,
fújták,
hogy zengett a sok vállfa és polc,
zsákban a zoknik,
és megemelkedett a ruhásszekrény
a nagy zeneboától.
– én így tagolnám a fenti, a könyvben természetesen prózaként tördelt szöveget. De választhattam volna bármelyik lapról olyan mondatokat, amelyek hasonlóan a fentihez, zeneileg vannak megszerkesztve, zenéjüket halljuk meg elsősorban, és ez a zene visz, áramoltat bennünket a lányok egyik asszociációjából és hangulatából a másikba.
Az emlékfoltozók az első mese szerint mások emlékeit keresik meg, foltozzák össze. Erre még történik néhány utalás más mesékben is, többször látunk a képeken is leveleket, amelyeket a többször említett postás hoz a lányoknak. De az első történet kivételével, amelyben egy tölgyfa, egy roller és egy kisfiú emlékeit állítják össze, a mások emlékei nem fontosak. A két lány a maga világával van elfoglalva, s ha érvényesnek tartjuk Az emlékfoltozók címet a kötet egészére, akkor bizony a saját emlékek foltozására sokkal inkább vonatkozik a cím, mint másokéra. A lányok egész lényét kitölti a maguk világa, amelyben nincs sem hely, sem szükség másokra.
A belső történésekre figyelés, a kis gesztusok értelmezése, a saját képzeletvilágban való elmerülés, a természettel való spontán összhang élménye – úgy tűnik, ezek lehetnek a női gyermekirodalom sajátosságai.
(Máté Angi: Az emlékfoltozók, illusztrálta: Rófusz Kinga, Magvető, Budapest, 2012, 71 oldal, 2990 Ft)
