Esszék, tanulmányok

 

Grendel_Lajos2.jpg 
Grendel Lajos

 

Gróh Gáspár

 

Grendel, a posztmodern realista?

 

I.

(Hogyan lesz posztmodern egy író?)

Grendel Lajos írásainak a kezdetektől olvasója voltam, szlovákiai rokonaink 1968-tól előfizették nekünk az Irodalmi Szemlét. Ha volt benne Grendel-írás, azzal kezdtem: tetszett, hogy más, mint az akkoriban szokásos szövegfolyam – miközben mintha nem különbözött volna a folyóiratban közölt más írások karakterétől. Így utólag egyet tudok érteni Tóth Lászlóval, aki az összegyűjtött novellák kötetének utószavában azt írta, hogy az induló író hangütése „ütött el kora novellisztikájának tisztes teljesítményeitől”[1]. Írói technikája, szövegépítése valóban beleillett az akkori közegbe, pályakezdő olvasóként én is ezért tudtam olyan könnyen olvasni.

De túl ezen: valamiként mégis más volt. Elevenebb, frissebb, az akkori világot tekintve „maibb”. Az elbeszélések nem a múltról szóltak, de nem is arról a jelenről, amelyet előre meghatározott módon kellett látni. Aztán regényei még határozottabban megmutatták, miben is más, mint a korabeli felvidéki elbeszélők úgy általában: kitágult bennük az idő, múltjuk éppolyan jelenvaló volt, mint ahogyan jelenük is mintha a hajdani világot formálta volna újra. Ebben a közegben jelent meg a nehéz történelmükben evickélő kisvárosok ember-dzsungele, amelyben a különcök számítottak átlagosnak. Hőseit nem lehetett egészen komolyan venni: esettségük ugyanannyira volt tragikus, mint nevetséges, antihősök voltak, akiket folyamatos vétkeiket látva is föl kellett menteni, mert olyan erők játszottak velük, amelyek nem engedték, hogy mások legyenek, és ezért bűnösnek sem lehetett őket mondani.

És ha a régiek kiérdemelték az írói amnesztiát, akkor kijárt ez a kortársaknak is. Volt ebben valami a feudális jogrendből, amelyben az elvben rémítően súlyos büntetések viszonylag ritkán kerültek végrehajtásra, mert a bírókat korlátlan kegyelmezési jog is megillette. Egyáltalán: ember ne ítélkezzen ott, ahol a történelem hoz statáriális ítéleteket. Ez a gondolkodásmód sejlett föl a mind teljesebb grendeli világban, ahol az empátia legyűrte a moralizmust. Ez azonban nem jelentette, hogy maga a moralitás semmisült volna meg, nem hajlott relativizmusba vagy cinizmusba. Grendel válasza – még az olykor valóban cinikus hőseivel szemben is – az irónia volt. Mi más is lehetett volna? Ahol a forradalmat ellenforradalomnak kell nevezni, ahol a konszolidáció az agresszív és eszeveszett ostobaság rémuralmának helyreállítását jelenti, ahol  nincs helye a mindennapokban annak a rendnek, amelyre az életnek épülnie kellene, ahol az ellenállás csak önpusztítás lehet, ott jószerével az irónia őrizhet meg valamit az erkölcsből: mert nem fogadja el az erkölcstelenség uralmát. A kiszolgáltatott, védelmi eszközeitől megfosztott ember utolsó esélye, ha kiröhögi, kineveti, megmosolyogja a fölötte diadalmaskodókat. Amíg képes erre, addig megőrzi fölényét. Ha tehát nem akar a sorsába belepusztulni, akkor mosolyognia kell.

Grendel és családja életútját később megismerve azt kell gondolnom, hogy jóval azelőtt ironikusan viszonyult a világhoz, mintsem tudott volna arról, hogy egyáltalán mi az irónia. Felnőve azonban azt is meg kellett tanulnia, hogy a történelmet, az emberi élet egyik legkomolyabb tényezőjét, nem szabad komolyan venni, mert mérgező – de valamit mégis kell kezdeni vele.

Az ember evolúciójának sajátos anatómiai vonása, hogy az arcizmok szinte ugyanúgy mozognak, amikor valaki sír, mint amikor nevet. Némi távolságból a kettő könnyen összekeverhető. Az ifjú- és férfikorát élő Grendel életének keretét adó „rendszerben” a legszomorúbbnak is kötelező volt a vidámság: a szomorúság ellenséges magatartásnak minősült. Boldogtalannak lenni a boldogságot és még boldogabb jövőt hirdető világban azt jelentette, hogy aki így érez, az belegabalyodott az imperialisták negativista gondolati uszályába, az, ne adj isten, még egzisztencialista is lehet. Ez nem vicc, a (cseh)szlovákiai magyar irodalomban a kora hetvenes évek nagy tisztogatási hullámában az olyasfélék, mint Grendel, Tóth László, Varga Imre és társaik (az akkoriban nevezetes Egyszemű éjszaka köre) meg is kapták a maguk szégyenbélyegét. (Ahogyan más országok hasonlóan érző írói-gondolkodói is megkapták a maguk hasonló bélyegét.) A hatvanas évek perzekutor-esztétái kedvtelve minősítették egzisztencialistának az ideológiai szempontjaiknak nem tetsző gondolatokat megjelenítő írókat, művészeket. Ez ártatlanabb volt, mint a kommunista mozgalomban három évtizeddel korábban uralkodó „trockista” jelző, mert nem járt életveszéllyel. Annyiban azonban hasonlított, hogy a szerencsétlen néhai trockisták éppolyan hermetikusan el voltak zárva a trockizmustól, ahogyan a későbbi, állítólagos egzisztencialisták az egzisztencializmustól.

A hetvenes években a terminológiai széljárás új fuvallataiban az elvárt irányvonaltól különböző írói törekvések a posztmodernség címkéjét kapták, amit, ahogyan az a művészetek történetében rendre előfordul, nem megbélyegzésnek éreztek, hanem örömmel fogadtak: kifejezte azt, hogy mást akarnak, mint amit várnak tőlük. A kifejezés kifejezett előnye volt, hogy alig tudta valaki, mit jelent (akik tudni vélték, azok nagy része is rosszul tudta). Az viszont biztos volt, hogy posztmodernnek lenni a „szocialista realizmus” tagadását, azzal együtt magának a szocialistának nevezett kommunizmus tagadását is jelentette. A fogalmak e zavarosában a rendszerrel nem szimpatizáló Grendel így megkapta, és szívesen vállalta is posztmodern besorolását.

E téren mit sem számított, hogy valójában egyetlen olyan oldalt sem írt életében, amely a posztmodernség poétikai kritériumainak megfelelt volna (hacsak szemléleti iróniáját nem tekintjük annak). Így lehetett Grendel életművének recepciója ékes példája annak, hogy a posztmodernség ebben a közegben nem esztétikai, hanem ideológiai-politikai fogalomként lett használatos.

Hogy ez mit jelentett a pártállam fennállása idején, és mit a demokráciákban, az más kérdés, de érintőlegesen kell róla néhány szót szólni. Mindenekelőtt azt, hogy szinte megjelenése pillanatában összekapcsolódott a nem irodalmi ellenzékiséggel, vagyis az antikommunizmus egyik alapjául szolgáló neoliberális világképpel, amelyből bő évtized múlva már politikai ideológia lett, amelynek árnyékában hirdetői befogadták az egykori eszmei főellenséget jelentő, időközben magukat újraértelmező új-generációs posztkommunistákat. E közeledést segítette az egykori proletár internacionalizmus örökébe lépő globalista üdvtan – mint lehetséges közös nevező –, de ez már nemcsak ideológia, hanem tömény pártpolitika.

Grendel minderről nem volt hajlandó tudomást venni, és megmaradt írónak.

Mi több: megmaradt realista írónak – a (fenti értelemben vett és utóbb annak jegyében szerveződött) posztmodern íróközösségben. A sajátos (cseh)szlovákiai viszonyok közt is kialakult az ottani magyarságot megosztó törésvonal – de ez sokban más volt, mint ami a magyarországi szakadást jellemezte. Grendel klasszikus liberális szabadság- és egyetemességeszménye is más volt, mint itthoni irodalmi barátaié az 1990-es nagy átalakulás után: megőrizte szellemi természetét, és nem silányult a politikai ideológia harci bunkójává. Számára a klasszikus liberalizmus gyökereiben nemzeti liberalizmus volt, ennek jegyében volt antikommunista, küzdött a művészi szabadságért, a provinciális kirekesztés és elutasítás ellen, és ragaszkodott irodalmi minőségeszményéhez. E téren más úton járt, mint itteni íróbarátai. A szellemi-irodalmi élet átpolitizálódása után azonban korábbi irodalmi barátságai határozták meg az ő politikai fölcímkézését is. Poétikai besorolásáról viszont a későbbiekben a politika minősítése döntött: így lett az ún. posztmodern nagymesterei és aprószentjei közt Grendelből középszent.

Az eddigiekből talán már látható: irodalmi táborba sorolásába egy csak látszólag irodalmi tényező is beépült. Grendelt, a szuverén és következetes alkotót és gondolkodót személyes kapcsolatai máshova kötötték, mint poétikája, írásművészete – de ez az ellentmondás nemhogy rendezhetetlen, többnyire kimondatlan is maradt. Egyfelől Grendel pegazusát boldogan bekötötték a posztmodern istállóba, másfelől nem is akarták kivezetni onnan, mert a nemzeti mártírológia elvárásaihoz mérve nem érezték igazi „kisebbségi magyarnak”.

Az életmű természetes erővonalainak valamiféle ideológiai megfontolásból való félreértelmezése vagy torzítása nem kivételes eset. Mikszáth Kálmán példájának említése Grendel szépírói működésével kapcsolatosan különösen indokolt lehet. Az ő átcímkézésének példája modellértékű, és jellemző az irodalomtörténet történetének egy szakaszára. Király István, a pártállam talán legnagyobb befolyású, ennek ellenére is kiváló irodalomtörténésze tisztelte és becsülte Mikszáth életművét. Hogy beépítse a hatályos kánonba, bebizonyította róla, hogy kritikai realista író volt. Maga a fogalom azért született, hogy lépcsőfok legyen a csúcs, azaz a szocialista realizmus magaslata felé vezető úton. Mikszáth tehát megmenekült, mert zseniális író volt, ezért szükség volt rá – és így könnyebben ki lehetett ejteni a hagyományból a jóval szerényebb tehetségű Herczeg Ferencet, aki részbeni Mikszáth-epigonként sem lehetett se „kritikai”, se „realista”[2].

A fenti modell kései változatát ismerhetjük fel abban, ahogyan Grendelből „posztmodern” író lett: ez nem írói életművének természetéből következett, hanem arra épült, hogy pályakezdésének kezdeteitől másként gondolkozott a világról, mint a vezető irodalomideológusok. Ez elég volt ahhoz, hogy az irodalmi ellenzékiség (csendes) képviselője legyen, s e minőségében a sajátos, eredeti értelmétől eltérő jelentésben használt „posztmodernség”-hez sorolódjék. Annál is inkább, minthogy társadalomképére, a magyarságról és Európáról, általában véve az irodalomról vallott nézeteinek elmélyítésére és kifejtésére igen erősen hatott Mészöly Miklós – akit a hazai posztmodernség atyai mesterként tisztelt (őt követve került Grendel 1990 után a pártpolitikában balliberálisnak nevezett politikai tömb oldalvizére). Így viselte a posztmodernség egyfelől kitüntetőnek, másfelől jogfosztónak számító bélyegét Grendel – akinek 1979-ben megjelent első novelláskötetének ez az utolsó sora: „Nem lehetek irgalmas magamhoz.”[3] A kérdés pedig az, hogy ez az egész életművet végigkísérő erkölcsi szigor milyen viszonyban áll a posztmodernség kedvelt relativizmusával.

 

II.

(Még mindig nem az irodalomról)

Grendel még kisgyerek volt, amikor középpolgári családját, megfosztva tisztes egzisztenciájától, Léva (a szülőváros) centrumából a perifériára száműzték. Hatékony lecke volt ez arra vonatkozóan, hogy az ilyesmit is ki lehet bírni (más kérdés, hogy milyen áron). Mindenesetre ez volt az első kemény üzenet azt illetően, hogy mit jelent a Kárpát-medencébe születni – azzal súlyosbítva, hogy magyarként…

Egy gyermek elsősorban és természetesen gyermek, aki (amíg nem éri fizikai szenvedés, és van mit ennie) a tudatlanság paradicsomában akkor is boldog lehet, ha felnőtt szemmel nézve gyalázatos a sorsa. De az ebben a boldog korban észrevétlenül elszenvedett élmények felnőttként új értelmet kapnak. Az eszmélkedő Grendel számára sem volt kétséges, hogy milyen gyalázatos dolgok történtek szüleivel és vele is. Kiűzettek valahonnan, ahol természetes helyük volt.

Számára ez a száműzetés a maga közvetlen jelentésén túl modellje lett minden más kivetettségnek – ahogyan az erre adott reakciók is modellé váltak, mind egyéni, mind közösségi értelemben. A kiszolgáltatottság, jogfosztottság, majd a másodrendű állampolgárság elviselése sajátos képletet eredményezett. Egyfelől kialakította a megmaradás érdekében való megalkuvás készségét, másfelől a közösség egészében is kifejlesztette a „Stockholm-szindrómát”, az elnyomó-túszul ejtő hatalom szempontjainak (legalább részleges) elfogadását. Ez kellett annak túléléséhez, ahogyan többségből kisebbség, a polgári kultúra és civilizáció értékeiből tehertétel lett, ahogyan a jogból már csak a jogfosztottság maradt, ahogyan a tisztesség és az emberi méltóság polgári csökevénynek minősült – és így tovább.

Grendel ilyen világban élt, ha nem is ebbe született, de ebben nőtt fel: vagyis ezt kellett volna normának tekintenie. Megmaradásának is alapvető feltétele volt, hogy ennek megfelelően kellett élnie, és úgy tennie, mintha ez lenne a világ természetes rendje – miközben tudta, hogy nem az. Hazudni nem akart, és nem is tudott – de hallgatnia kellett, már csak azért is, mert tudta, ha mégsem ezt tenné, akkor sem hallhatná meg a hangját senki. Nem szólni, nem hallani – ezt kikényszerítette a hatalom, de arra már nem volt képes, hogy a látást is betiltsa. Mi maradt hát Grendelnek, olvasóinak, közösségének, a normálisoknak, tehetségeseknek, lényeglátóknak, sok millió csehszlovák, közép-európai, a diktatúrának alávetett állampolgárnak (ráadásul magyarnak), ha meg akarta őrizni önbecsülését és önazonosságát (nemcsak a nemzetit, hanem minden más ideérthető személyiségjegyét), mert az identitás megőrzése éppolyan létfeltétel, mint a mimikri képessége?

A ius murmurandi egyik változataként: maradt a fölényes irónia, avagy az irónia fölénye, amelyben (minden kétségünk ellenére) a tájékunkon kialakult sajátos posztmodernség közös nevezőjét láthatjuk. De ott volt ez már korábban is: a régiós groteszkben (Örkény István),  vagy Páskándi Gézának az „abszurdoid”-ról vallott elképzelésében is. Közhely, hogy míg az akkor nyugatnak nevezett világban az abszurditás alapvetően fogalmi-közérzeti élmény, a szovjet birodalomba kényszerített Közép-Európában mindennapi valóság, tapasztalat, tömegélmény volt, ami szétzilált és relativizált hagyományos értékeket, magatartásformákat. Nem organikus folyamat volt ez, hanem a hatalmi erőszak következménye: a hatalom elvette alávetettjeitől az önmagukért vállalt felelősségüket: ez Grendel szinte minden hősének alapvető problémája. Műveinek feszültségében mindig ott van az az ellentmondás, hogy a személyes és kollektív önfelmentés így kierőszakolt reflexét nem lehet nem tudomásul venni, de elfogadni sem.

Grendel szinte azzal egy időben, hogy írni kezdett, rögtön fölismerte: amikor Novotný és Husák rendszerében élve mások életének motívumaiból építkezve mond el történeteket, akkor ez a közérzet-irodalom a maga életét éli. (Ezért volt kompatibilis a már százszor emlegetett posztmodernséggel.) Ezért épített ártatlannak tűnő szövegeibe az akkori közegben hajmeresztő mondatokat. Ezek a legszigorúbban történeteiből következő helyzetekhez kötődtek, és csak eredeti helyükről kiemelve derülhetett volna ki róluk, hogy valójában robbanótölteteket rejtenek. Első novelláskötetének záró darabjába például ilyen mondatok kerültek: „Gondoljatok arra, hogy egyszer ennek is vége lesz. Újra szabadok lesztek. Csak rajtatok múlik.”[4] Ez az eligazítás intézeti gyerekeknek szól – de hát tudhatjuk Móricztól, Musiltól, Ottliktól, hogy egy kollégium, iskola, cőgeráj mindig önmagán túli képlet: hatalmi rendszereké. Amelyek fennmaradását éppen ezért kell kétségbe vonni, mert örökkévalóan stabilnak mutatják magukat – és Grendel a maga realista eszközeivel pontosan ezt teszi. Ahogyan ezt tették a számára sokat jelentő cseh irodalom és film jelesei, Hrabal és Kundera, Forman és Menzel. (A legtöbbet persze nem ők, hanem Mészöly Miklós – akinek írásmódját sohasem próbálta követni.)

Ebbe a szellemi áramlatba illeszkedett életműve, amelyben elejétől végéig azzal küszködött, hogy megkeresse, miként lehetne másként élni, és amelyben nem kellene úgy gondolnia, hogy „az élet abszurd és amorális, bűnbánatnak semmi helye.”[5]



[1] In. Grendel Lajos: Összegyűjtött elbeszélések. MMA Kiadó, Bp. 2023. 661.

[2] Ezen az alapon Jókai is minősülhetett volna kritikai realistának, mert pl. Az arany emberben nemcsak a korrupciót bírálta, hanem Balzac Vautrinjével egyetértve Krisztyán Tódorral elmondatta, hogy minden tulajdon lopás, ahogyan a Fekete gyémántok vagy a kései, kevéssé ismert művek társadalomképében is erőteljes kapitalizmus-bírálatot fogalmazott meg.

[3] Uo. 137.

[4] Grendel: Hűtlenek. GLÖ, id. kiad. 136.

[5] Grendel: Kobaltkék messzeség. GLÖ, id. kiad. 445.

 

Megjelent a Bárka 2024/1-es számában. 


Főoldal

 

2024. február 16.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Finta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokKiss Ottó: Lieb MihályDávid Péter: Ecce homo
Tóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem volt
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png