Tündérkert

 

K__ntorP__ter_m__ret.jpg

 

Kántor Péter

 

Belépés a Tündérkertbe

 

Az egész úgy kezdődött – így kéne kezdeni. De hát ki emlékszik már rá, hogy kezdődött, mivel kezdődött?

     Több kezdet is volt. Az egyik, talán a legfontosabb, József Attilához fűződik szorosan. A Medvetánc című válogatott kötete élére választott mottóval, amit iskoláskoromban az ő versének tulajdonítottam. És talán nemcsak én, egy kicsit ő maga is, azt hiszem. Arról a bizonyos népdalról van szó, ami úgy kezdődik, hogy Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni, és úgy folytatódik, hogy ott kell annak megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni. Ez a négy sor várt engem a „Tündérkert” kapujában, akár egy hívogató piros rózsaszál, és én már csomagoltam is a fogkefémet – ne vacakoljunk, induljunk azonnal!

     De hát miért, miért akartam én dudás lenni? Nem tudom. Ez a kérdés nem merült fel – ez egyszerűen nem volt kérdés! Először Petőfi utódja akartam lenni, az örök forradalom ifjú költője, aki 26 évesen meghal a szabadságért, aztán pedig, már érett gimnazistaként, József Attila nyomában, dudás. A kettő között ott volt még emlékeztetőnek Nemecsek Ernő példája, és Scott kapitányé is, aki útban visszafelé a Déli sarkról, halálos viharba kerül, melyet csak a naplója él túl. Igaz, Nemecsek és Scott kivételesen nem írtak verseket, ahogy Fenimore Cooper regényhősei, Csingacsguk és Sólyomszem sem, akik az én korosztályom gyerek-olvasói számára a bátorság, a hűség, a nemes szerelem és a jó ügyért való áldozatkészség mintaképei voltak egytől egyig, a vadnyugati cowboyok legendás, halhatatlan elődei. Mégis, ők mind együtt valahogy dudások voltak a képzeletemben.

     És Puskás és Bozsik? És Papp Laci? És Pelé? A rémületesen tökéletes kűröket lejtő Protapopov házaspár? A jégtáncos Mojszejeváék? Vagy Einstein? Edison? Kossuth Lajos? Jókai Mór? Verne Gyula bácsi? Megvolt az ő helyük is az életben, ahogy még másoké is, de hogy én valaha is az ő nyomukba kívánnék lépni, az soha meg nem fordult a fejemben. Ez az igazság.

     Hozzátartozik még az igazsághoz, az enyémhez, hogy 1949 novemberében születtem, vagyis nem egészen öt évvel egy olyan háború befejezése után, amelyik hozzávetőleg hatvanmillió ember halálát követelte, egy olyan családban, amelynek kiterjedt rokonságát nagyobb részt elfüstölték – akkoriban úgy mondtuk: a németek, ma pontosabban szeretnék fogalmazni: a nácik. A nagybácsimat meg, aki a háború alatt Franciaországban volt partizán, aztán hazajött a családjával itthon építeni a békét, az én születésem évében tartóztatták le és ölték meg a Rajk-perhez kapcsolódó perek egyikében. És volt egy bátyám, és volt egy nővérem, de ők nem olyan szuper jókor születtek, mint én – háborús idők, bujkálás, gyógyszerhiány, betegség –, és meghaltak még kicsi gyerekkorukban. Holott gyerekeknek egyáltalán nem volna szabad meghalni, soha, sehol! Mégis meghaltak. Otthon nem beszéltünk erről. Mit beszéltünk volna erről? Volt egy Toldim, volt egy János vitézem. Aztán lett Micimackóm is, és jöttek mások is: Nemecsek Ernő, Nyilas Misi, A két Lotti – lettünk egy páran.

     Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.

     József Attila. Petőfi.

     Nemecsek Ernő.

    És a kor falán, letörölhetetlenül, a kommunista mártírok nevei: Ságvári Endre, Sallai és Fürst, Somogyi és Bacsó, és Braun Éva. És a többiek.

    És valahol a mese és a valóság határán: az aradi tizenhármak.

    De mindez nem jelenti azt, hogy ne akartam volna boldog lenni. Ellenkezőleg: Nincs alku – én hadd legyek boldog! Boldog gyerek, és aztán boldog felnőtt. Hogy ezt hogy képzeltem el, az magam előtt is rejtély. Abszurdum! És mégis így volt, így van – ez van.

     Rengeteg dolognak tudtam örülni: a kis, kocka alakú Balaton-csokitól kezdve a Duna-parton nejlonzacskóba gyűjtött ebihalakig, a hétvégi csónaktúráknak, az Első-kúti és a horányi kikötéseknek, az első korai Duna-átúszásnak, a szomszéd lányiskola összes lánytanulójának, a kirándulásoknak a budai hegyekbe és a Zemplénbe, a Mátrának, a Tátrának, egy valóságos, igazi mikroszkópnak, a karácsonyra kapott, sötétbarnára festett, vastag bőrszíjakkal felszerelt sídeszka-sílécemnek, a forró verőcei nyaraknak, a vállalati üdülőben a kéthetes kenesei nyaralásoknak, a bódvarákói úttörőtábornak, amit sátrastul elmosott az eső, a hétfőnek és a keddnek, a reggelnek és az estének – ha nem is reggeltől estig, azért ne túlozzunk! – az embernek muszáj néha pihenőket is beiktatnia a sok öröm közé.

A könyvekkel kezdődött, hát persze. Azzal kezdődött, hogy anyám nem merte nekem elmondani A Pál utcai fiúk végét. Félt, hogy az már sok lenne nekem. Nekem vagy neki. Szépen felolvasta a történetet, csak azt nem, hogy a végén mi történt Nemecsekkel. Azt első osztályos koromban tudtam meg, az iskolában. Annus néni, a tanító nénink megkérdezte, hogy olvastuk-e A Pál utcai fiúkat. Hogy ki tudná elmondani a történetet. Mindenki jelentkezett, én is, de szerencsére nem engem választott ki. Akit kiválasztott, az elmondott mindent, az egész könyvet, Nemecsek halálát is. Döbbenten hallgattam. Otthon aztán súlyos szemrehányásokat tettem anyámnak, aki gyengén védekezett, szinte egyáltalán nem, pedig hát mondhatta volna, hogy féltett, hogy felmegy a lázam, hogy baj lesz – tényleg be tudtam néha lázasodni az izgalomtól. Ehelyett rögtön beismerte, hogy hibázott. Ezt követően letörten konstatáltam, hogy az igazság kiderülésével az élet nem lett könnyebb. Csak évtizedekkel később gondoltam arra, hogy amikor engem védett anyám, ki tudja, talán egy kicsit magát is védte, ha nem is az igazságtól, hiszen azt ismerte, ezerszeresen, csak a fájdalom friss, újbóli átélésétől. De hát nekem, gyerekként, szükségem volt a fájdalomra is. És nemcsak fizikai jellegű fájdalmakra, amikre például focizás közben lehetett szert tenni valamelyik Delej utcai kertes ház udvarán, vagy kint a Ligetben, vagy az egyik Orczy úti ház poros udvarán, vagy, mondjuk, egy tüskebokor kellős közepébe ugorva. Úgyhogy gyorsan elolvastam A Pál utcai fiúkat elejétől a végéig, és ha egy kis késéssel is, de megkaptam kivételesen becses ajándékát, a torokszorító fájdalmat. Vagy lehet, hogy az már nem is az első ilyen ajándék volt? Az biztos, hogy a felejthetetlen legelsők egyike!

Azt mondják: a mai gyerekek nem szeretnek olvasni. Azt mondják, a régi könyvek unalmasak nekik. Nincs bennük elég izgalom. Lassúak. Át kell egy kicsit pofozni őket, azt mondják – hogy élvezhetővé váljanak. A Pál utcai fiúkat is meg kell húzni. Részt vettem egyszer egy írók közti beszélgetésen, aminek ez volt a központi témája. Csupa író volt ott, és mind azt állította, hogy át kell írni a régi könyveket, modernizálni kell őket, hogy megmentsük az értékeiket a mának, hogy ne maradjanak ki teljesen az újabb generációk olvasmányaiból. Hát nem! Nem kell átírni őket! Nem szabad átírni őket! Ha a maiaknak nem érdekes Az utolsó mohikán, majd lesz valami más, ami érdekes nekik. Ha nem kell Huckleberry Finn, ha nem érdekes Maugli és nem érdekes a János vitéz, a Toldi, a Légy jó mindhalálig, akkor hagyják ki ezeket! És hagyják ki Nemecseket is, de ne kurtítsák meg a történeteket! És ne írják át a régi mondatokat! Úgy is lehet élni, ezek nélkül a könyvek nélkül. Az egy másfajta élet, persze, egy Harry Potter-esebb élet – na és? Így is, úgy is változnak a dolgok. Nem lehet elébe feküdni az újnak, a másnak! De a régiből a javát megóvni, nem elherdálni, nem elfuserálni, hanem csalás nélkül, épségben megőrizni, azt nemcsak lehet, kell is. Aztán vagy akad, aki majd újra felfedezi őket, vagy nem. Az már nem a mi dolgunk.


Főoldal

2016. április 18.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Egy nyomasztóan hosszú év történeteiA mérnökök háborúba mentek
Domokos Márton: Mit csinál a polcCsikós Attila: 1990
Katics ága és virága – novemberi bálok és jóslásokBabonák és libák
Márton László: Veronai lovagok harca az óriásokkalTompa Gábor verseiPoós Zoltán: Felragyogó, eszelős fény – Battonya, 1981Tóth Krisztina humoros versei
Fekete Vince: Porlik minta…Kiss László: Édes EmmaBödőcs Tibor: …ha lenne tengerünkHáy János: Szerelmes vers
Márton László: Nibelungok – Negyedik felvonásMárton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanom
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA