Tárca



Győrffy Ákos

Bakony

B-nek és M-nek

 

A busz megállt a bencés kolostor előtt. Lekászálódtam a hátizsákommal, leültem egy padra, hogy megvárjam, míg szétszéled a többi utas. Ne legyen senki a közelemben. Venni egy mély lélegzetet, körbenézni. Nem tudtam, mit keresek ott, Bakonybélben, két nappal karácsony után, egyedül. Útközben is ezen gondolkodtam, de nem sikerült a végére járnom. Azóta hét év telt el, de még mindig nem tudom, csak feltevéseim vannak, homályos sejtéseim, semmi több.

Vannak helyzetek, amikor az embernek fogalma sincs arról, hogy miért éppen azt teszi, amit tesz. Egyáltalán nem illeszkedik a dolgok látszólagos rendjébe, amit csinál, mégis érzi, hogy az egyetlen helyes cselekedet akkor is az, és nem más. Mintha lenne valaki bennem, aki sokkal jobban tudja, hogy mire van szükségem. Ritkán szól, akkor sem szavakkal, inkább alig érzékelhető impulzusokat ad, amelyek éppen csak megjelennek a tudatban. Mint a látóhatár peremén futó őzek, amikor magukra vonják a tekintetet. Alig látszanak, minden másnál kisebbek, mégis ők adnak értelmet a képnek, ők a középpont, amelyhez minden csak asszisztál. Néha álmokkal üzen, vagy bizonytalan, körvonal nélküli benyomások érzetét küldi el.

A busz kikanyarodott a szűk utcából, és nekivágott a kaptatónak. Belestem a templomba, elmondtam egy gyors imát. A turistaházban aztán nem volt maradásom. Letettem a zsákot, kitöltöttem néhány papírt, és már ott sem voltam. A jelzés nélküli ösvény a ház mögött, öreg bükkök alatt kanyargott fölfelé. Kora délután lehetett, a gyenge téli nap már csak a fák hegyét érte, az erdőben lassan szivárgott szét a homály.

Annyit tudtam csak, hogy a turistaházban kell töltenem két éjszakát, lehetőleg csendben, nem szólva senkihez. Ami az előző néhány hónapban történt, sok volt ahhoz, hogy bárkivel is beszélni akartam volna róla. Két nő árnya kísért a fák között, ők beszéltek ki a patak zúgásából, a szél az ő hangjukat hozta a völgyekből. Úgy jöttek mellettem az ösvény két oldalán, mint azok a tündérek, akikről lehetetlen eldönteni, gonoszak-e vagy jók. Folyamatosan változtatták alakjukat, hol egy falevél voltak, hol egy ölyv árnyéka a fagyott avaron. Mindenben ott voltak, miközben már nem voltak sehol.

A fákról hullott a dér, újabb ösvények nyíltak, gondolkodás nélkül kanyarodtam rájuk. Nem volt nálam semmi, a pénztárcámat is ott hagytam a turistaházban. Néhány szál cigaretta talán, és ők ketten, démonaim, ahogy húztak magukkal egyre beljebb, egyre távolabb.

Zakatolt az agyam, de mindenféle cél nélkül, felmondta az életemet egy idegen hang bennem, nem hagyva ki semmit, mégis olyan volt hallgatni, mintha egy ismeretlen életét darálná. Ki ez, aki itt kóborol az alkonyuló erdőben, mit akar itt. Öngyújtójában eltört a tűzkő, már rá sem tud gyújtani. Felrémlik egy befagyott tó, egy szívekkel televésett hatalmas tuskó, és egy elhagyott, beszakadt tetejű erdészház emléke. Ha bárki kérdezte volna, talán a nevemet sem tudtam volna megmondani.

Aztán az éjszaka jött. A szürkületet, az alkonyt nem vettem észre, csak azt, amikor már tényleg a bakancsom orrát sem láttam. A sötétség mélyén kutyák ugattak. Este tíz lehetett, amikor aszfaltos útra léptem. Egy halott, néma faluba értem, az ablakokban semmi fény. A buszmegállóban egy öregember állt, akiről ma sem tudom eldönteni, kísértet volt-e vagy élő ember. Ő mondta el, hogy húsz kilométert jöttem az erdőn keresztül, de vissza harminc lesz, mert ugyanarra az útra úgysem találnék rá újra.

Valameddig vitt az utolsó busz, egy bekötőútnál leszálltam. A sofőr a lelkemre kötötte, hogy ne térjek le az útról, mert akkor nagy baj lesz. Ezen a mondatán sokáig gondolkodtam. Szarvasok vágtak át előttem a műúton, vaddisznók csörtettek a bozótban. Olyan volt az egész, mintha valami csak nekem szóló előadás zajlott volna grandiózus díszletekkel, titokzatos szereplőkkel egyetlen, teret és időt nem ismerő felvonásban.

Éjjel kettőkor ismét a bencés kolostor előtt álltam. Fagytól elgémberedett ujjakkal gyújtottam rá a feszület alatt égő gyertyáról. Nagyjából negyven kilométert tettem meg. Az üresség addig ritkán tapasztalt intenzitása eufórikus állapotba billentett. Boldog voltam, hogy nem érzek semmit, hogy az árnyak eltűntek mellőlem, elvégre egy üres lélekhez mégse lehet közük. Ott, a templomajtónak dőlve biztosan tudtam: azért vagyok itt, hogy eltévedjek. És hogy minél inkább eltévedek, annál közelebb kerül az igazi otthon.        



Főlap

 

2009. április 04.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Ajlik Csenge verseiLövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png