Színház

 

 karkithemia_2.jpg

 

Pethő Sándor–Zelei Miklós

 

Karkithemia

Zsákomban a rákom: 13 rekeszben

 

 

1. Találkozás a közönséggel

 

Játssza: A nő. Harminc lesz? Huszonöt múlt? Fiatal. Emiatt áll itt. Adenoid cysticus carcinoma: mirigyrák, az ifjúság jele. Fiatal nők betegsége, a huszonöt-harminc éves korosztálynál jelentkezik először. Szereplőnknél a kemény és a lágy szájpad határán nőtt a daganat, sokáig észrevétlenül. Hangeffektek, vetített képek.

   

A nő: – Kontrollra jöttek? Kezelésre? Először vannak itt. Ugye? Az újakat rögtön kiszúrja az ember. Elárulja őket a félelmük, ahogy kerülik a többiek pillantását. Mintha azt mondanák, hogy ők tévedésből kerültek ide.

 

Tükörbe néz, mintha a szájpadlását vizsgálgatná.

 

– Persze, ide mindenki tévedésből kerül. Minden testi vagy lelki szabálytalanság legfeljebb tévedés lehet. Vagy kegyelmi állapot, amit azért hív be az életébe az ember, hogy valami olyasmit éljen át, aminek átélésére másképp nem volna képes. Vagy hiányozna a bátorsága! Ezt Karkithemia  tanította meg nekem tíz tünetgazdag évben. Ismerik őt? Nem is mutatom be maguknak. Számomra ő a rák múzsája. A rákot a görögök karkosznak hívták. Azt, hogy adni, úgy mondták: tithémi. Karkithemia, az istennő, aki a rákot adja. Rákosztó Karkithemia. Az ábrázolásokon olykor hiányzik az egyik melle. Karkithemia nem visel fegyvert. Se íj, se nyíl, se kard, se pajzs. Ő táncol. A flamenco tangó a kedvence.   

 

Szaval. 

 

Vészteli bájjal lejt múzsák közt Karkithemia,

Éjszinü tánccal tud ihletet kelteni ő.

 

– Ezt egy régi görög költő írta. Azt javasolta az athéniaknak, hogy tizedik múzsaként iktassák Karkithemiát az istenek közé. Azért, hogy a testi fájdalomból születő művészetnek is legyen saját múzsája. Mi lett a költővel? Mi lett volna? Agyonverték. Azóta sincs a betegségnek múzsája. A betegség istenítésére soha sem túl nagy a kereslet. A tíz együtt töltött évben először gyűlöltem ezt a sötét, hallgatag nőt! Később megtanultam tisztelni. Ha meggondoljuk, azonos a szakmánk: nyomorúságból kell örömet teremtenünk. Minden este ezt  játsszuk el! Thália és Karkithemia nem véletlenül tesvérek. A színház a halál művészete. Összejövünk aznap este ötvenen? százan, kétszázan?... Attól függ, mekkora a színház... Nem, nem a színház... csak a néző- és a játszótér. De az biztos, hogy ezek az emberek soha nem találkoznak többé. Ennyi a közös életidejük. Az aznapi alkotásodat iksz-számú ember látja, és soha többet senki. Azután már nemlétező dolog, amit teremtettél. Híre lehet, de azt úgy már senki soha többet nem fogja látni.

 

2. Karkithemia beüzent

 

– Megismernek? Nem? A frizurám tényleg nem a régi. Korábban volt egy kis problémám a hajammal. Itt tarkótájon, de már elmúlt. Nyomtalanul gyógyul, csak a hajminőség alig észrevehető megváltozása marad utána, és az a kis kellemetlenség, hogy az új hajviselet miatt nem mindig ismerik fel az embert. Foltos kopaszodás. Pedig egész biztosan láttak már. Színésznő vagyok. Rákos, jelenleg tünetmentes. Nem értik a különbséget? Nem baj, majd megértik. Adenoid cysticus carcinoma. Mirigyrák. Az ifjúság jele. Cseresznyemagnyi cucc a lágy és a kemény szájpad határán. Olyan, mint egy kismadár agya, még a féltekék illesztése is kivehető, ha elég ügyesen vágják ki az emberből. Okkersárga kisállatagy fehér fogorvosi vesetálon szervírozva. Amikor az orvos formalinba tette, háromszögletű darabokra esett szét. Vajon ilyenkor szaporodik, vagy a gazdatestből kiemelve éppen meghal? Meghal-e egyáltalán?  

– Itt a pinceváróban mindig csend van. Infernális, ahogy leszáll az ember a poklokba. Mindig apu jött velem. A családból mindig mindenki ijedtebb nálad. Te vagy az első védfal. Te már megemészted, mire elmondod a többieknek, és amit látsz az  arcokon, az valószínűleg rajta volt a tiéden is, amikor először hallottad. Sárga falak, neon, amitől még sárgább lesz a pincében várakozók arca. Az újak zavara és a régiek udvarias hallgatása. Összeolvad. Még a sugár is némán teszi a dolgát. Nem röhej, hogy itt csak a színész beszél? Persze… Tháliából múzsa lett… Beszélnie kell, beszélni, beszélni…

– Itt kezdődik 2001 nyarán. Délelőtt van. Kivételesen ráérek. Bámulok ki az ablakon, el a bihari hegyekig, amikor egyszerre nagyon gyengének érzem magam. Lefekszem, megmérem a lázamat, majdnem harmincnyolc. Egy óra múlva fölment egy fokot. Két óra múlva már mozdulni is alig bírok. A telefonomat még tudom használni, mert még tudok beszélni, és fölhívom az egyik haveromat, hogy nem tudna-e értem jönni, elvinni orvoshoz. Volt a színháznak egy nagyon jó gégész orvosnője... Benéz a számba és azt mondja, minden rendben van a nátháddal, de mi ez itt a szájpadlásodon?!  Mert? Azt mondanám, tályog. Közel van a fogaidhoz, de vándorol. Másnap rögtön menjek a szájsebészetre, és ajánlott egy orvost. Na mindegy. A szájsebész röntgent csinál és azt mondja, jó, ez biztos tályog! És ambulánsan kivágja. Fekszel egy fogorvosi székben, balról behajol az orvos, jobbról behajol az asszisztens, vág az orvos. Egy nagyobb cseresznye nagyságú valami lepuffan a nyelvedre, és mind a ketten egyszerre mondják, jézusmária! Ekkor nagyon megijedsz. De mivel beszélni nem tudsz…

 

Nevet, mosolyog.

 

– És akkor azt mondták, hú, ezt el kell küldeni tenyésztésre. De még gyorsan nekiáll és kitisztítja, amennyire tudja. Körbe se vágta úgy, ahogy  az daganatnál szabályszerű... Hiszen biztos csak egy tályog. A tudás csapdájából a tudatlanság szabadul ki. Aki a tályogot nagyon megtanulta, mindenhol tályogot lát. Semmelweis is csak annyit mondott, mossatok kezet. A levegőnél nehezebb tárgy nem repülhet, szállt az akadémiai csúcsokra a brit királyi főtudós kinyilatkoztatása… Néhány pillanattal az első repülőgépek startja előtt. Én… Én pedig ezek után elrepültem, jó messzire az élménytől. Egy hét múlva telefon a szájsebésznek. 

– Megvan-e az eredmény? 

– Be tudna-e jönni?

– Ez már ilyenkor gyanús. Hogy nem azt mondja...

– ...ó, negatív, minden rendben, köszönöm, csókolom.

– Hanem.

– Be tudna-e jönni?  

– Mert?

– Mert. Kéne beszéljünk.

– Mert?

– Ezt telefonban nem.

– Háromszáz kilométerről telefonálok. Nem valószínű, hogy ma eljutok Csabára. Mondja! Kibírom. Most már sejtem.

– Hát igen, nem jóindulatú.

– Jó, visszamegyek. És akkor a rendelésen majd...

– ...megbeszéljük.

– Karkithemia beüzent.

 

3. Digi, dugi, daganat

 

– Az orvosok sem tudják, hogy mitől alakul ki ez a betegség. Fogalmuk nincs. Kezelni tudják. Meghosszabbítani az életet. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért a szájüreg? Épp egy színésznél… Talán tele vagyok kimondatlan dolgokkal. Lehet, hogy családi örökség. Úgy veszekedni, hogy soha egy hangos szó nem esik. Ez talán még rosszabb, mint egy jó üvöltözés. Tehát ez a „mondd meg apádnak, hogy”… Amikor…

 

Nevet. Eljátssza a jelenetet. 

 

– Amikor két méterre állnak egymástól. És egy csomó mindenről nem beszélek. Most már próbálok ellene dolgozni. Lehet, hogy a színészet nálam fedőfoglalkozás? Hogy hivatalból minél többet beszélhessek? Nem mindig volt így. Kamaszkoromban rajzoltam. Kirajzoltam magamból a lelki dolgokat. Így beszélgettem másokkal és magammal. Hallgatva. Aztán beszélni kezdtem. A mások gondolatait mondom. Átvette a hatalmat a színészet. Lehet, hogy van még egy csomó bennem rekedt mondat, kérdések, kiáltások. És belőlem egyszerűen így jött ki, daganattá változott bennem minden, amit nem tudtam kimondani, feldolgozni, eljátszani. Digi, dagi, daganat... Színésznek lenni és betegnek lenni, vagy fordítva, betegnek lenni és színésznek lenni, ugyanaz a foglalkozás. Mindketten a testükkel dolgoznak. Miért éppen a szájszervben van a betegség? Ami egy színészt tönkretesz. Valakinek, valaki másnak a lelkéből, a tudatából, egy szerepnek a lelkéből, tudatából átjön a rontás, a rossz? És lehet, hogy én ezeket formáltam gombócokká. És ezek jöttek ki rajtam. A végén az derül ki, az ember annyira bonyolult gépezet, hogy szinte a legjobb lett volna létre se hozni.

            – A daganat intelligens. Rendkívül intelligens. És azt csinálja, hogy már nem a bőrfelülethez közel jön ki, hanem elbújik. Olyan területekre, ahol sokkal nehezebb megtalálni. Digi, dugi, daganat, fedezékbe, a csontok mögé… A madár is olyan helyre rakja a fészkét, ahol biztonságban van. Tanulni, tanulni, tanulni! És a daganat tanul. Különleges intelligencia. Természetes, mert bennünk születik. Mi teremtjük.

 

Nevet, de most halkan.

 

– Gazdatestben lakik. Tehát az, ami kiváltja, az emberben van, benne kell, hogy legyen. Egy létező valami, ami növekszik. És egyszerűen elveszi a te saját életteredet. Kiszorít belőle. Mintha egy élőlényt nevelgetnél magadban. De hogyan jut be és miért?! Azt az orvostudomány sem tudja. Bioalma!

 

Beleharap.

 

– Az maga volt az éden, amikor Évának csak egy almába kellett beleharapnia.

 

Bezúdul egy kamion alma.

 

– Tessék parancsolni! Harapjanak! Tudjanak! Fogyasszanak! Kárhozzanak! Belémharapott a tudás. A tudatlanság?

 

Hohó! nagyon sok van még, mit te nem tudsz,

S nem is fogsz tudni.[1] 

 

– Amikor a Tragédiát rendeztük, az osztály lánytagjai játszották felváltva Lucifert. És igazán vágytam, hogy szinte bármit mondhassak helyettük.

 

4. Karkithemia beköltözik

 

Fekszem a nyolcadikon, a kis apartmanomban a színészházban, 2001-ben, nyáron. Nem hallom, hogy zúgna a lift, hogy csapódna az ajtaja, csönd van. Karkithemia egyszer sem csönget. Azonnal bent van. Otthonosan… Szétnéz, fölmér, leltárba vesz. Mint egy végrehajtó. Én nem adom. Ő viszi. Testfogyatkozás. Létfogyatkozás. Egyik sem tervezhető. Váratlanul, ősi módon érkezik, nem készülhetsz föl rájuk. A megbetegedésem előtti valamelyik évben bámultuk meg a napfogyatkozást. Én a Balatonon voltam. Nyaraltunk, buliztunk, vásároltuk a különleges szemüvegeket. Előre tudtuk, melyik percben mi történik. Karkithemia érkezésében azonban ott van az ősi tudatlanság. A létfogyatkozás ellen nincs különleges napszemüvegünk. Semmilyen eszközünk sincs. Ott állunk a sötétben ijedten, felvételin a halál házi színpadán. Tizenöt vers, öt monológ, öt dal.

 

Kisterpeszbe áll, hasára teszi a jobb tenyerét, szép lassan, szabályosan kifújja a levegőt.

 

– Kvarcból készült kőkapui kapukő, kapukőben laputő, laputőből lapu nő, lapus lesz a kvarcból készült kőkapui kapukő. De nem kellett sokat gyakorolnom. Mindig szépen, tisztán képeztem a hangokat. Fizikai állapotfelmérés is volt, kötélmászás, milyen a hallásod? Van-e gerincferdülésed? Majdnem hetvenen jelentkeztünk, s ebből felvettek tizenötöt. Aztán végül is, amikor végeztünk, már csak nyolcan maradtunk. Négy fiú, négy lány. Színészosztályoknál szerintem ritkaság, hogy az ivararány ennyire jó, általában több a lány. Ehhez képest a világirodalom minden jó szerepe férfi. Milyen szerencse, hogy az adenoid cysticus carcinoma jellegzetesen a fiatal nők szerepe! 

– Rákényszerít arra, hogy önmagamról gondolkozzam, hogy a saját szavaimmal szólaljak meg és beszéljek saját magamról. Pokolian fájdalmas.

           

Füzetet emel maga elé, verzál kézírás, kivetítőn is látjuk.  

  

5. Elment a kemóba

 

JÓ REGGELT! 

 

NEM TUDOK BESZÉLNI. RADIOCHEMOTERÁPIÁN ESEK ÁT, A FŐORVOSNŐ PÉNTEKEN BE SZERETETT VOLNA FEKTETNI, DE ÉN SAJNOS MÁR MOST NAGYON GYENGE VAGYOK. NEM TUDOK ENNI, CSAK NÉMI TÁPSZERT, ÉS A SUGARAZOTT SZÁJÜREGEM IS NAGYON FÁJ. CONTRAMAL CSEPPEL CSILLAPÍTOM A FÁJDALMAT. A HALLÁSOM SEM TÖKÉLETES, OLYAN, MINTHA EGY BEFŐTTESÜVEGBE LENNÉK ZÁRVA. KÉREM SZÉPEN, SEGÍTSENEK!

 

– Ez  2011. január 3-án, hétfőn, az új esztendő első munkanapján történt az onkológia kapujában. Tíz év telt el Karkithemia első jelentkezése óta. Már rendszeresen kaptam beszédtechnika-órákat tőle is.

– Öt nappal később következett az első kemoterápiás kezelés. Előző nap a sugár indult. Két Gray per alkalom, harmincháromszor egymás után. Összesen hatvanhat Gray. Sok. De nem annyira. Volt, akit napi négy egységgel lőttek. Na, ő meg is halt. Emellett heti egyszer jött a biológiai terápia. Erbitux. Különös szer: van egy saját kis antennája, ezzel kapcsolódik a daganatos sejtekhez. És pontosan a megfelelő méreganyagot tartalmazza, amely a daganatsejtet megöli, de az egészségeseket nem rombolja. A köröm viszont begyullad tőle. Olyan gennyes lesz, hogy bőrgyógyásznak kell kioperálnia.  

 

Manikűrkészletet vesz elő, szépítgeti a körmeit.

 

– Már rendben van mindegyik. Gyönyörűek a körmeim! Bezzeg a sugár! Karkithemia gyógyító sugara… A fejsugarazáshoz maszkot csinálnak. Úgy, mint a színházban. Csak Thália ügyetlen. Szem becsuk, száj becsuk, szívószál az orrban, hogy szelelj. A maszkmester gipszet pakol az arcra, irtó kellemetlen, szilárdul, melegszik a gipsz, vakaróznál, nyomasztó bezártságérzet. Karkithemia?! Gyorsan dolgozik. Műanyag lapot húznak ki egy gépből, ráigazítják az arcodra, azonnal megszilárdul, és ezt viszed magaddal minden kezelésre. A végén babonából el kell égetni, hogy soha többé ne legyen rá szükség. Én az enyémet megtartottam. Ez az. 

 

Előveszi a maszkot, nézegeti, felteszi, igazgatja.

 

– Karkithemia maszkja. Ebben játszom a sugárkezelést egy asztalon fekve. A kellék egy többcsuklós karon egy téglatest, abból jön a sugár. Forgatják körülöttem, attól függően, hogy hova kell lőni. Bent vagyok egy teremben ezzel a robottal, fekszem az asztalon, a hálós gumifejjel az arcomon. Rácsavaroznak az asztalra, hogy biztosan helyén legyen a fejem. A hálón ikszekkel bejelölik, ahova lőni kell. A homlokomnál, kétoldalt a járomcsontnál és az orromnál volt célkereszt. Előtte ezt megtervezik számítógéppel és CT-vel. Fizikusok dolgoznak rajta, hogy mekkora legyen a dózis és pontosan hova menjen. Majd egy miatyánknyi idő, és vége a jelenetnek. 

– Azt mondják, a sugárkezelés nem fáj. De amikor a harmincharmadik kezelést kapom, akkor érzem, hogy valami történik ott a fejemben. A napi sugárdózis hatványozódik. A végére már érzem a dózisokat, amelyek bennem gyűlnek. Az egészet együtt. Égeti a nyálkahártyát, az ínyt… És akkor még a fogak! Én a fogaimmal eszem, a sugár meg a fogaimat eszi. Kizabálja belőlük a fluort. Minden kezelés előtt Elmex zselével kell bekenni őket, és az ínyemet is. Ami a harmincadik sugarazás környékén már pokoli fájdalommal jár. Mar, mint állat, de meg kell csinálni, hogyha szeretnék még fogakat!

– Az élet azonban nem azért van, hogy ilyen borzalmakat átéljünk. A borzalombefektetés nem térül meg, nem tudják meggyógyítani a betegséget, csak meghosszabbítani az életet. Esetleg. Az életminőség javítása a cél. A francba, istennő, hogy cseng a fülem!  Nagyon jól tudják a sugárról, hogy huszonöt-harminc év múlva nagy valószínűséggel recidivát okoz. Újraképződik a daganat. És sugár nélkül mennyi idő maradna?  Ezért van mégis értelme a sugárnak.

– Meg a zene miatt. Karkithemia hangszere az agycsengő. Egyfolytában cseng a fülem. Van aki állítja, hogy ez a kemoterápia mellékhatása. De mivel én azt a frekvenciát hallom, amelyen a sugár dolgozik, ahhoz tudom kötni. A szakirodalomban, latin szótárral a kezemben, azt olvastam, hogy egy idő után az agy átveszi a fülcsengést. Karkithemia tehermentesíti a füleimet, és az agyamban zajong.

 

Nevet, fütyül, az agycsengést utánozza.

 

– Elhúznál végre, Karkithemia? Tizenketten ülünk itt a kezelőben. Menj most már valaki máshoz!

 

A kemoterápiás kezelő képe. A betegek nagy székekben ülnek, csöpög beléjük az infúzió. Tévét néznek, magukba néznek.

 

– Karkithemia ékszere, amit a véremben hordok. Kilenc deci, tizennyolc feles. Óránként három deci. Intravénásan. Platina. Nehézfém, sejtméreg. Nagyon kényelmes kezelőszékben kell ülni, állítgathatod a dőlésszögét, elücsörögsz és közben csöpögtetik beléd. Ott ül tíz-tizenkét-tizenhárom hozzád hasonló ember, mindegyikre rákötve az infúzió, ki hamarabb végez, ki később. Nekem egy óra alatt három deci csöpög le. Közben nézhetem a tévét, rohangál két asszisztens, mindenkinek ki-bekötik. Általában nincs csengőd, hanem a nevüket kiáltod, jönnek, átkötik… Ezeknél a szereknél fontos, hogy milyen tempóban csöpögnek le. Bizonyos szereket nem szabad nagyon gyorsan. Általában nem is szokták nagyon gyorsan csöpögtetni, a hányinger miatt például.  Van, amikor az ember befárad, elálmosodik. Én például ezt éreztem. De ha túl gyors a tempó, megtörténhet, hogy hánysz is. Kemó közben nem nagyon szokott előfordulni hányás. Azt mindig kérik, úgy menj kemóba, hogy mindenképpen egyél előtte.

 

Énekel.

 

                        Elment Julcsa, elment a kemóba.

 

Megáll, újrakezdi.                  

 

                        Elment Julcsa, elment a kemóba.

 

Próbálgatja. És majdnem belealszik a dalba, hiszen álmos.

 

Julcsa, Julcsa, kemóba, kemóba.[2]

             

– Népbetegséghez népdal. Hányingerrel, ami sokkal hamarabb elér, ha előtte nem ettél semmit. Nekem a legerősebb hányáscsillapítót kellett bevennem. Tizenkét órán keresztül ható gyógyszert, nekem nem volt elég magában, hanem  egy gyengébbel kellett kiegészítenem. Abból többet is be lehetett venni egy nap, és az meg az épp aktuális hányingert húzza visszafelé. De kezelés közben általában nem hánysz. Utána! Olyan fél nap múlva. Reggel már úgy ébredsz, hogy rögtön mész. És vészesen fogyni kezdtem. Ötvenhat kilóról negyvenhatra.  

 

6. Miért?

 

– Miért? Miért történt ez velem? Miért szállt belém a rák? Miért betegedtem meg újra? Azért, mert elkurvultam? Karkithemia sok partnere jár így. Már csak száz kuncsaft, már csak tíz... és abbahagyom, és jöhet a megérdemelt polgári jólét... Család, férj, gyerekek… Az első évben még két kontroll, aztán egy, a harmadik évben már el se mentem. Mert majd a jövő héten, a jövő hónapban, majd jövőre… Miért menjek? Nincs semmi baj, hiszen, ha lenne, azt biztosan érezném. Én meggyógyultam. Az orvosom is azt mondta, hogy én vagyok az ő makkegészséges betege. Az ember elkurvul, mert gyógyultnak hiszi magát, holott csak tünetmentes.  Az utcanő ritkán jut tíz kuncsaftnyi távolságnál közelebb a megálmodott élethez. Karkithemia táncosaként viszont minden elmulasztott vizsgálattal közelebb kerülünk hozzá. Elmulasztom a vizsgálatot? Tehát jól vagyok. Valójában pedig mulasztástól mulasztásig romlik az állapotom. Mire felfedezzük, már majdnem késő. Szigorú vonású istennő, nem tűr semmilyen erkölcsi lazaságot. Nyolc év után újra megjelent az életemben, a testemben. Úgy, ahogy szokott, csengetés nélkül, némán, váratlanul. Második eljövetelét az orvosok recidivának hívják. Én pedig, hisz a díva mégiscsak én vagyok, a daganat kiújulásának.

– A kiújulás hosszú folyamat. 2008-at kihagytam, 2009-ben már volt valami furcsa. A 2010-es MRI pedig már azt mutatta, hogy valami növekszik ott belül, már nemcsak a szájpadláson, hanem az orrsövény környékén is. Kiújulás. A megoldás? Nem műtét, mert az nagyon nagy irtást végezne a szájszervben. Onnantól kezdve nem tudnám a munkámat ellátni. Ezért döntöttünk úgy, hogy egy időben történjen a kemoterápia és a sugárkezelés... A kemó sugárérzékennyé tesz. A sugár sokkal erőteljesebben tud irtani azon a  helyen, ahol kell. Ezt hívják radiokemoterápiának. De a káros mellékhatások is erősebben érvényesülnek.

– Az első kemó után a doktornő azt mondta...

– ...én most befektetném magát.

– Nem! Én ezt lábon fogom végigcsinálni.

– Nem javaslom.

– De engem nem kell befektetni sehova.

– Ne hősködjön fölöslegesen. De végül is... Maga érzi.

– Igen, ki fogom bírni a második kemót.

– Jó, de jönnek az ünnepek, el fogok menni szabadságra és nem leszek itt, hogy felvegyem. Most kellene megcsinálni a felvételét. Két napon belül. Ha lehet, ma.

– Nem. Ki fogom bírni.

– Nem bírta ki.

– Már a szilvesztert is úgy csináltam végig, hogy nekem már vizet innom is nehéz volt. A sima víz is csípett. Hogy belém kerüljön valami étel? Az teljesen reménytelen volt. Szilveszterkor már a Himnuszt is csak ülve tudtam meghallgatni. És január első munkanapján megjelentem a kórház kapujában, kezemben a füzet.

 

JÓ REGGELT! 

 

NEM TUDOK BESZÉLNI.

 

7. Eltáv

 

– És ahogy ott álltam, lejátszódott bennem 2001 nyara. Azon a nyáron voltam életemben először saját pénzből, saját szervezésben görög tengerpartos nyaraláson. Saját pénz, saját betegség. Nagy vagyok. Egyedül voltam otthon. Dőlt volna be a fény a színészház nyolcadik emeleti ablakán. De nem dőlt, mert behúztam a függönyöket. Még a hegyeket sem akartam látni. Teleengedtem vízzel a fürdőkádat, beleültem és megkínoztam magam. Akkor még nem értettem, hogy Karkithemia  először dühvel támad. Nem tudtam, de jól játszottam el önmagamnak.

– Mért pont én? Ha az úgynevezett rizikófaktorokat nézem… Akkor én nyertem, és semmi keresnivalója itt.

– Dohányzott?...

– Hogyne... a színpadon, ha a szerep azt diktálta.

– Ivott?

– Persze, a középiskolás házibulikon vörösbort kólával. Még húst sem eszem rendszeresen.

– A mozgás!…  

– Ebben a szakmában, kedves múzsa, nem lehet ellustulni. Ezt te is tudod, majdnem szakmabeli vagy. Szóval én… Én mindent megtettem… Vagy sokat, sokkal többet, mint mások, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a világon vagy. Takarodj innen, te sötéttáncú alvilági balettpatkány! Vedd már észre, hogy még csak huszonöt éves vagyok! Júliányi színésznő. Hol van még Nóra? És  Bernarda Alba? Åse anyó? Mindezt el akarod venni tőlem? Nem ment el. Ott állt a nappali és a fürdőszoba közötti ajtóban, háttal a behúzott függönyöknek, áttetszően, mint valami hülye, tanulhatatlan szövegű antik tragédiából idevetített hologram. Fehér ruhában, szalagokkal a hajában. A görögök szalagokkal ékesítve, fehérben temették el a halottaikat. Fehér volt, de valahogy mégis sötéten sugárzott. A kezében valami különös, csengőszerű hangszer volt. Soha nem láttam még ilyet, de úgy éreztem, jobb, ha nem tudom meg, hogy mire való. Akkor még nem is tudtam. Alábuktam a vízben, lehet, hogy csak egy másodpercre, talán sokkal többre, nem tudom, az is lehet, hogy egy kicsit még most is ott vagyok… Vannak ilyen pillanatok. Az első lélegzetvétel már tiszta emlék. A hajam, a hosszú hajam az arcomba tapadt, a szempilláimat szinte lenyomta, ahogy visszanéztem rá. Mint a gyerekmedencében vízicsatázó, arcul öntött kisgyerek, gondoltam, és hiszik vagy sem, úgy emlékszem, elvigyorodtam. Jól van, öreglány! Halálbébi! Ha te nem mész, megyek én! Ha akarsz, gyere utánam! Hová? Korfura! Odüsszeuszt onnan küldték haza a jámbor phaiákok. Neked úgyszólván hazai pálya, én meg jól akarom érezni magam azzal, akit szeretek. Lehet, hogy utoljára, de az biztos, hogy először a veled történt megismerkedésünk óta. Korfu… Kérküra… A tengerből kiemelkedő, két, női mell formájú hegy... Na, akkor rajta!... Mi nők, ketten… A férfi ne zavarjon, nem hozzád, hanem hozzám tartozik. Karkithemia nem jött velünk. Elengedett arra a hétre Korfu szigetére. Itthon várt.

 

Bikiniben fekszik a tengerparton.

 

– 2001 szeptembere. New Yorkban még füstölnek a World Trade Center romjai, mikor mi már a világ legidillikusabb helyén nyaralunk. Tenger, Sissy kastély, szerelmesek öble. Ha párosan ússzuk át, örökre szerelmesek leszünk egymásba. Így lesz? Mit gondolsz? Szeretnéd? Jó lenne?... Ha végignéznéd?

 

Kipakolja a hátizsákból a nyári holmikat, felöltözik.

 

8. A rendszerben

 

– A professzor betegeként kerültem a rendszerbe. Úgy bántak velem, mint a hímestojással. Így is lehet ismertséget szerezni, nemcsak a világot jelentő deszkákon. Jó napot, professzor úr! Jó estét főorvos úr! Hogy van, Tímea nővérke? Tíz kezelés alatt törzstaggá váltam. Az első sugarazás, a 2001-es nem hatott meg igazából. Lágy sugár, érezni is alig lehetett. Egy kicsit mintha szárazabb lett volna a nyálkahártyám, megfázásos, köhögéses tüneteim voltak… Egy tubust kellett a számba venni és pontosan oda irányítani, ahol a szájsebészeti műtét, vagyis a daganat volt. De alig látszott már a helye! Ezért aztán rám hagyatkoztak, hogy szerintem hol van.   

– Úgy jártam be, mint valami wellnessbe. Elfogadtak még a haladós orvosok is: nekik mindig tennivalójuk van, mindig sietnek, mindig várják őket, beteg, infúzió, végstádium… Soha nem mondanak többet, mint amennyit kérdeznek tőlük. Vagy még annyit sem. A beszélgetős orvosok kifejezetten megkedveltek. Ők szívesen megosztanak mindent, jobban ráérnek, felkészítenek a következő fordulókra. A kiszolgáló személyzet a legtüneményesebb… Betegszállítók, takarítók, a sugárterápias kezelő kemény csávói. Nagyon nehéz nekik. Mert nagyon sokan vagyunk... Ők pedig látják a folyamatos leépülést... Soha rossz szót nem hallottam, sem az orvosoktól, sem az ápolóktól. Tették a dolgukat. Tolták fel a hegyre az újra és újra leguruló sziklát, mint az a másik görög, a titán.

– Ekkor találkozom a kockákkal. Ülünk a váróban, fejükön kocka alakú fémkeret, amit csavarokkal rögzítenek a koponyához. Azt a célt szolgálja, hogy a sugarazó gépben pontosan a fejben lévő daganatra tudjanak lőni. Jön az üzletasszony szürke kiskosztümjében, az aktatáskájával, és egy ilyen hihetetlen kerettel a fején leül veled szemben. Talán milliós tárgyalásról érkezett, vagy oda siet… Akkor nem röhögsz.

 

Nevet, hangosan, teli tüdőből, telítetten. Nagyon szép a nevetése.

 

– Később már, amikor elmeséled és látod magad előtt ezt a képet, akkor azt mondod, igen, ebben van némi humor. Fekete humor. Mindazt, ami történt velem, még mindig megpróbálom az agyam hátsó polcára tolni. Azt gondolom, azt is érzem, hogy az életem ugyanolyan, mint a betegség előtt. Néha azért vannak hülye, morbid megjegyzéseim. Ezek segítenek felidézni a betegség előtti állapotom. A fekete humor segítség a túléléshez. Röhejes az egész helyzet. De akkor, ott, amikor az első sokkot megkapod, nem röhögsz. Ott mindenki természetes, és mindenki teljesen hétköznapian röhejes.

– Ahogy kijöttem az onkológiáról, s elindultam lefelé, fölfedeztem a rákbizniszt. OncoButik. Valami ilyesmi volt kiírva rá. A használt dolgok számára nyilván létezik: onco turi-turi. De ma már inkább, hisz népbetegség: oncopláza. Egy kicsit lejjebb haladva: parókaüzlet.

– Ez mindig így ment. Üzlet a halállal. 1990 táján a temetkezési vállalkozók beköltöztek a kórházakba. A belgyógyászaton a fősúr szobája mellett a Requiem Kft. irodája. Piacgazdaság! Külön jogszabállyal lehetett őket kiseprűzni. 

– Az ötvenes évek Békés megyei falvai. Népbolt, vasbolt, szegénység. Papírbolt is, persze. Benne kékpapír a füzeteknek, tollszár, tollhegy, tőtőtoll. Vignetta piros szegéllyel. De legszebb kirakata a koporsósnak van. Kék színű, kis koporsó a kisfiúknak, rózsaszín kis koporsó a kislányoknak. Búzaszemmel hintett, nagy fekete koporsók a gazdáknak. De gazdák nem voltak már. Fodrok, csipkék, hatalmas gyertyatartók, girlandok, zászlók. A kéményen hatalmas gólyafészek ült. A gólyát a koporsós kilőtte, mert az udvaráról hordta a kiscsibét. Az ásó, kapa a vasbolt kirakatában volt. A nagyharang a toronyból nézte mindet.    

 

Távoli harangzúgás.

 

9. A pép

 

– A 2001-es könnyűsugár és a 2010-es recidiva között 2006 májusában, azután októberében megoperáltak. Már 2001-ben megjósolták a panorámaröntgen alapján, hogy a következő években az arcüregembe majd be akar nőni a bölcsességfogam. Emiatt kerültem 2006 májusában újra a Kékgolyóba. A műtét sajnos nem csak fogkivétellel járt, hanem komoly, úgynevezett lebenyfelhúzásos operációt kellett alkalmazni, mivel félő volt, hogy a 2001-ben sugarazott terület nem forr össze. Így azt teljesen ki kellett vágni. Az operáló orvosom segítséget is hívott egy másik kórházból, egy olyan sebészt, aki a lebenyfelhúzás nagymestere. Ennél a műtétnél fenyegetett először az, hogy utána nem fogok tudni rendesen beszélni.

– Ekkor helyezték be az orrszondát, még altatásban. Karkithemia kiváló szakács és kitűnő pedagógus. A világ összes Michelin csillagát és pedagógus nagykeresztjét megérdemelné. Megtanít rá, hogy mindent megegyünk, amit egészségesen undorodva köpnénk ki. És hozzá micsoda szervírozásban! Szondán keresztül, amit az orrodból vezetnek a gyomrodba. Jobb, mint a pálcika. Az orrszonda a betegség csapatépítő eszköze. Áttetsző, mellközépig érő gumicső, dugóval a végén. Általa megbecsült tagjává válhatsz az onkológián honos ormányosok társaságának. Életkép Karkhithemia albumából: fiatal lány a kórház parkjában, melankolikusan csüngő, hosszú gumiormánnyal, amit gézszalaggal rögzítenek, hogy ne lifegjen az orra előtt. Ha valaki ijedten  vagy szánakozva pillant rá, odamegy hozzá és udvariasan megkérdezi, hogy segíthet-e valamiben. Alig érteni a beszédét, Karkithemia tanítványa. De játszik, ott a parkban is. Ez a mestersége. Az orrszondát  felhelyezhetik altatáskor, éber állapotban is, aki elég ügyes, maga is boldogulhat vele. A lényeg, hogy gyorsan túl kell esni rajta, mert miközben az orrlyukon keresztül egy idegen tárgy igyekszik elérni a gyomrot, könnyen elhányja magát az ember. Ha elfogadnak egy tanácsot, kérjék meg az orvost, hogy ne oldja a feszültséget… Semmiség ez az egész! Egy perc alatt megvan. A feszültség egyik forrása ezen a helyen a feszültségoldás. Orrszondát azok kapnak, akiknek a szájszerve evésre képtelen állapotban van. Például azért, mert már minden kiszedhetőt kiszedtek belőle. Az orrszonda csattanós igazolása annak a gasztronómiai alapszabálynak, hogy nemcsak szellemi táplálékkal él az ember.

 

Eljátssza.

 

– Határozott mozdulattal húzzuk ki a dugót. Ezt követően szívjuk fel fecskendőbe a pépesített ételt, majd a fecskendő kimeneti részét a cső alsó végéhez illesztve, a szerkezet ellentétes, dugattyús végére gyakorolt egyenletes nyomással teleportáljuk az ételt a gyomorba. Megkérdezhették volna előtte, hogy milyen színű dugót kérek. Ne gondolják, hogy Karkithemia konyhája unalmas. Ellenkezőleg, változatos és színes. Igaz, mindent mixelnek és felhígítanak, de mindent más-más színben. Az orrunkon át nem ételt, hanem színeket eszünk... Zöld ebéd: borsófőzelék fasírttal… Barna… Pástétomos zsömle van vacsorára… Ízeket nem érzel ugyan, de a színek megnyugtatnak, hogy eleget teszel az egészséges élet egyik feltételének, változatosan táplálkozol.

– Csodás érzés az orrszondás ivás. Két hétig semmiféle étel-ital nem kerülhet a szádba. Még vizet se ihatsz, nehogy elfertőzd a sebet, és csak fertőtlenítő szerekkel kezelheted magad. Naponta sokszor. Amikor rendesen iszol, szájon keresztül, azt érzed, hogy a szádban a szövetek egy kicsit megdagadnak, vízzel telítődnek. Amikor orrszondával iszol, a szádban is elkezdenek a szövetek dagadni és dolgozni és telítődni. De az összes szöveted érzed, a gyomrod, a nyakad, a karod… Mindenhol érzed a vizet. Érzéki élmény. Az élet vize.

 

10. Júlia

 

Betol egy infúziós állványt.

 

– A májusi fogműtét után októberben következett a plasztikai műtét. Megcsinálták a nyélátvágást, mert nem nyílt eléggé jól a szám. Átvágják annak a lebenynek a letapadt nyelét, amelyet felhúznak az oldalnyálkahártyáról pótlásként a szájpadlásra. Na, ez a műtét, ez fájt. Ez betyárul fájt utána. Idegileg sem bírtam olyan jól, mint a többit. Tudok-e utána tökéletesen beszélni? Úgy altattak el, vagy mesterséges szájpadlemez, vagy nem. Igyekeznek, hogy ne legyen. Megtörténhetett volna, hogy a műtét következtében lyuk marad a szájpadon, amit egy mesterséges lemezzel kell elzárni, hogy ne legyen átjárhatóság az orr és a száj között. Erről a veszélyről nem tudtak a kollégáim sem. Szerintem most sem tudják, hogy ilyen lehetőség is volt. Nem mondtam el. Hogy ne is kezdjenek gondolkozni azon, hogy én nem fogok dolgozni. Bár az orvosom szerint elég jól lehet azzal is beszélni, de színésznek alkalmatlan leszek. A zárhangokat nem sikerül kimondani, té, dé. Általában kát mondanak helyettük. A szájpadlemez lehet, hogy lenullázott volna. A beszéded nélkül nulla vagy, Júliányi színésznőm... Inkább halj meg! Ó, Romeo, mérkkh vagy kkhe Romeo? Kkhagakkh meg az akhákkh, nevekkh hajíkkssskkh el, S ha nem kheszekkh meg, eskükkhjjj ékhesemmé És nem leszek Capulekkh én se khöbbé.[3] (A hangokat helyesen ejtve folytatja.) Mielőtt elballag, ó, Romeo, még jó tanácsot ad: Júliám, ne maradj az erkélyen soká, megfázik a torkod!     

– Ami a legjobban megviselt, az az infúziós táplálás volt. A vénák is menekülnek egy idő után. A Kabiven nevű mesterséges táplálékot kaptam. Tejszerű lötyi, egy nagy, átlátszó nejlonzacskóban, és olyan huszonnégy óra alatt csöpög le. Kórházi Niagara. Vagy tizenkét óra alatt. Kinek hogy bírja az érrendszere. Az nincs jó hatással igazából az érfalra. Na, az enyém se bírta. Amikor nagyon szükség volt rá, akkor lement egymás után több is. Később képtelen voltam felvenni. Bedagadt tőle a karom. Nagyon rossz volt. Nagyon utáltam. Ezért aztán mindig megpróbáltam enni. Inkább eszem, minthogy ez bekövetkezzen még egyszer. De nekem megenni valamit abban az állapotban már nem tíz perc, hanem másfél óra. Ki van sebesedve belülről a szám. Egyre jobban fáj és csíp. És ezen nem lehet segíteni. Már nem tudom, hogy lehetnék türelmes. 

– Ha nem megoldható másképp a táplálás, akkor muszáj infúzióval csinálni. Az is nagyon rossz. Nagyon rossz.

– Ha bent van az ember és a lábában van elég erő, Forma 1-es sebességgel tud száguldozni a kis infúziós állványával. A tudás fája. A tudás almafája. És gyümölcse, az infúziós zacskó. 

 

Rúdtáncmozdulatokkal körüllibegi az állványt.

 

– Zacsek, zacsok, stanecli. Acskó. Zúdítja a tudást belém. Sokkal okosabb lettem, mióta megbetegedtem. Többet tudok magamról, a többiekről, a világról. Látom, mit csinálhatnék odakint, az életben, ahelyett, hogy itt vagyok. Itt? Hol? Az élet ellentéte a halál. Akkor itt is az életben vagyok. Ez az élet. Partnerem ez a helyes váz. Infúziós Yorick.

 

Megsimogatja a tetejét. 

 

– Sose volt nyelve. Nem is koponya. Minimál csontváz.

 

Zene, rúdtánc. 

 

– Cigit, sajna, nem tudok a szájába dugni, mert szája sincs. Minimál Samu. De el tudják képzelni, ugye? A próbatételem. Kiosztották nekem. Arasznyi lét? Milyen jó már az is. A tudás fája. Az örök élet fája. És az arasznyi lét Samuja. Samukám, tubicám, gyöngyöm, virágom. Teherbe estem tőled. Egy betegséggel terhesen.

 

11. A pumpa

 

– De kijövök a kórházból. Megszenvedtem, hogy jól érezzem magam. Évi két MRI, Magnetic Resonance Imaging, vagyis mágneses magrezonanciás képalkotás. Bele kell csúsznom egy szűk tubusba, nem szeretem kinyitni benne a szemem, mert a teteje tizenöt centiméterrel van fölöttem. Hallom, ahogy mormog a szerkezet, és visz egyre beljebb és beljebb. A vizsgálat előtt beállítanak egy vörös lézerfényt, ami bejelöli az arcom közepét, rögzítik a fejemet, mert azt akarják fényképezni. Nem szabad nyelni, nem szabad beszélni. Simán meg lehet csinálni, hogy ne nyeljen közben az ember. Negyven-ötven percig tart az egész. Hányszor megcsináltam már! Ki lehet bírni. Vagy mégse? 2001-től kell félévenként MRI-re járni. Ha kihagysz, nem szólnak utánad. Nagyon sokan vagyunk. A legrosszabb a hangja. A hangjának az  intenzitása elérheti a százhúsz decibelt, ami egy landoló sugárhajtású repülő motorhangjának felel meg.

– MRI közben intravénás kontrasztanyagokat kapok, hogy jobban lássák a szöveteimet. Beültetnek egy branült, a vizsgálat elején. Van egy gépezet, ami tele van a kontrasztanyaggal, abból jön egy kis göndör cső és azt rácsatlakoztatják a branülre. Amikor betolnak, rá van csavarva a mutatóujjadra ez a kis flexibilis csövecske. A cső nyúlik, jön veled. A másik kezedbe adnak egy pumpát, amit ha rosszul vagy, meg kell nyomni, és akkor megállítják a vizsgálatot és kihúznak. Vészcsengő. Vészpumpa. A mazohista klausztrofóbiásoknak maga a paradicsom ez a vizsgálat. Én csukott szemmel csinálom végig, megpróbálok gondolni mindenfélére, de az a jó, hogy baromira kell koncentrálni arra, hogy ne nyeljek, ne mozduljak, ne köhögjek. 2007-ben mind a kétszer el is mentem, 2008-ban már kihagytam. A kurvulás. Talán megúszhattam volna a mintavételi műtétet

 

12. Recidiva

 

– 2009 tavaszán szólt az asszisztens, hogy legyek szíves bemenni az orvoshoz… Akinek van rákrutinja, az nagyon jól tudja, hogy ez mit jelent. Akkor én annyira megijedtem, hogy megint eresztettem egy teli kád vizet, ültem benne és sírdogáltam. Mi ez, hogy már megint itt van, és jaj, Istenem. Arra gondoltam, hogy a társamnak ne kelljen végignéznie az agóniámat. Mert amikor az embernek már recidivája van, akkor elég erősen elgondolkodik az életesélyein. Nem akartam, hogy neki rossz legyen. És én akkor… Akkor én azt gondoltam, hogy ebből, hogy neki ne legyen rossz, az a kiút, hogy mi szakítunk. Ismerik a verset?

 

Elmondja József Attila versét.

 

Ringató

 

Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.

 

– Vagyis arra gondoltam, hogy én szakítok. De erre nem lettem volna képes. Azt kértem a Jóistentől, hogy ettől valahogy menekítsen meg. Azt kértem, hogy ne nekem kelljen elszakítanom ezt a szálat.

– Biztos van bennem valamennyi gyávaság is a halállal kapcsolatban. Nem akarja az ember ezt egyedül végigcsinálni. A legrosszabb utat választottam. Nem azt mondtam, hogy megoldom és meggyógyulok, hanem arra gondoltam, hogy jöjjön valaki.

 

Sír.

 

– És akkor ő bevonzott egy másik nőt. De hát ő is szeret engem annyira, hogy abból végül is nem lett semmi. Pontosan akkor érkezett, amikor erre szükség volt, és akkor ment, amikor kellett.

 

Nevet.

 

– És rögtön arra gondoltam, nehogy már elvigye! Az a másik nő. Hiszen ő az enyém! Hát így maradtam itt őrá a kemoterápiámmal.

– Egy kicsit sok a dátum… Számburjánzás. A mintavételi műtét 2010 novemberében kimutatta a kiújulást. Öt nappal utána már előadásom volt és végigbeszéltem, énekeltem egy órát. Kicsi műtét, de azért csak kilyukasztják a nyálkahártyámat a szájszervben, csak kotorásznak ott, ami fájdalommal és némi átrendeződéssel jár. De a közönség mindebből semmit nem vett észre. Lejátszottam Karkithemiát!

 

Sag mir, wo die Blumen sind,
Wo sind sie geblieben
Sag mir wo die Blumen sind,
Was ist geschehen?

 

– Marlene győzött a párbajban. Én játszottam őt. Holott Karkithemia mindent megtett, hogy ne sikerüljön.

– Áspiskígyó.

– Az orvosom azt mondta, hogy ha még egyszer megoperál, utána már nem tudom végezni a munkámat. Ne nyúljunk a kiújuláshoz késsel. Így kerültem a radiokemoterápiába. Kemóznak, sugaraznak és erbituxoznak. A sugár fényérzékennyé tesz. Télen is a legerősebb fényvédőkrémet kell használnom. A sugár kimeneti oldalán, hátul a jobb oldalon ellipszis alakú foltban kihullott a hajam. De a fölötte lévő haj takarta, nem vette észre a kutya sem. Legfeljebb azt, hogy megváltozott a frizurám. Nézzék! Most már nem is látszik! Ugye?

 

Körbefordul, megmutatja.

 

– Az Erbituxtól nemcsak a köröm gyullad be, hanem pattanások jönnek ki az arcon is.

 

Elmosolyodik.

 

– Ellentmondásos istennő. Mielőtt magával vinne, egyszerre tesz öreggé, serdülővé. A kemoterápián demokrácia van: valamelyik mellékhatás mindenkit elér. Olykor több is egyszerre.

– Voltak olyan állapotaim, amikor kevesebb voltam, mint negyvenhat kiló. Azt éreztem, hogy most kéne elengedni magam. Megfogni Karkithemia felém nyújtott kezét, és azt mondani: jól van, vigyél! Kétszer történt meg, hogy ennyire könnyűnek éreztem magam. Az első alkalommal nem volt belémfecskendezve semmiféle szer, a saját testi gyengeségem volt a könnyűség oka. Mert nem ettem és nem ittam. Ez rögtön a kórházba kerülés első napjaiban történt. A második pedig, amikor az utolsó kemót kaptam. Mindig az hozott vissza... Nem az, hogy úristen, én még mennyit szeretnék élni, el kéne játszani még lady Macbethet.

 

Hát félsz az lenni tettben s akaratban,
Ami vágyban vagy? Kéne, amit az
Élet diszének ítélsz, mégis úgy élsz,
Hogy pipogyának ítéled magad
És „félek“-kel felelsz az „ízlenék“-re...[4]

 

– Vagy ilyesmi. Semmi. Nem, nem. Nem magammal foglalkoztam. Azok akarata hozott vissza, akiket szeretek. Mert nekem baromi könnyű. Kéz a kézben szépen átsétálok. Mind a kétszer azt súgtam magamnak, hogy ülj  föl szépen, igyál egy kortyot, egyél valamit, hogy életben maradj. Nem tudom, hogy ez másoknál hogy van, amikor azt érzik, hogy a halál kapujában vannak... Lehet, hogyha én átéltem volna a klinikai halált, és visszahoznak belőle, akkor azt mondanám, hogy ez, amit kétszer is megtapasztaltam, ez smafu. Ez még egyáltalán nem az, még nem az a kapu, még nem az az út, vannak lépcsőfokok.

– A rákosztályon három hét alatt durva cserélődések mennek végbe. Ha elég sokáig élsz, megismered a betegtípusokat. Egy betegtársam, akivel végig együtt voltam, egy háromgyerekes anyuka volt. Nagyon tiszta asszony. Otthon halt meg a helyi kórházban, a születésnapja után egy-két nappal. Ha a saját kórházadba hazaküldenek, az rossz jel… Háromágyas volt a kórtermünk, és az egyik ágyon folyamatosan cserélődtek a betegek. Nagyon sok mindent lehetett látni. Ami biztosan a munkámban is segít. Az egyik kollégám mondta egyszer, hogy neki a karjában halt meg a barátja, és az volt a legdurvább, hogy azt figyelte közben, hogyha a színpadon kell ez a tapasztalat, akkor föl tudja majd idézni. Én is gondoltam hasonlókra nagyon sokszor. Amikor végstádiumos emberek kerültek be. 

– Az asszony, aki elvesztette a rövid távú memóriáját, nem volt végstádiumban... Mint egy filmben. Senki nem hiszi el, hogy ilyen tényleg létezik. És igen. Próbáltam segíteni neki. Sokszor félrebeszélt. Azt hitte néha, hogy otthon van. Azt nem is magyaráztam el neki soha, hogy ő most kórházban van. Nem zökkentettem ki. Hanem mindig rávettem valahogy, hogy feküdjön vissza. Ha más néven szólított, általában próbáltam helyreigazítani. Nem mindig sikerült, hiszen nem tudtam beszélni. Az volt a legröhejesebb, hogy a férje, amikor behozta, rám nézett, mert látta, hogy én vagyok képben a kórteremben, és azt kérte, vigyázzak rá. Rábízta egy tökéletesen néma emberre a memóriakieséses feleségét.

 

Nevet.

 

– Derültem rajta magamban. Ott nem röhögsz, de azért fölfogod a helyzet iróniáját. Volt egy másik betegtársam, aki nem bírta a kemoterápiát, pedig nagyon nagy szüksége lett volna rá. Nem lehetett kemózni az asszonyt. Olyan mértékű allergiás rohamai voltak tőle, hogy egyfolytában hányt. Egyetlenegy kemó után! De annyira legyengült, hogy nem lehetett folytatni a kezelést. Az orvos azt mondta, ezen nem tud segíteni. Most abba hal bele, hogy nem kemózzák, vagy abba, hogy kemózzák?...

– Ott feküdtek a békétlenek is. Az egyik betegnek a másik kórteremben nagy fájdalmai lehettek. Egy pár napig tartották bent, de azt úgy stabilan végigüvöltötte. Azt lehet hallani... Nekem két olyan pillanatom volt a három hét alatt, hogy muszáj volt valahogy mindent kiüvölteni magamból. Baromi röhejes lehetett!

 

Nevet.

 

– Mert érteni nem igazán lehetett, amit mondtam.

 

13. Újra kinyitni

 

Nevet.

– Csak én értettem, belül. De hallani az én üvöltésemet is hallotta mindenki. Bejött az egyik nővér, olyan, aki nem szúr, hanem ebédet ad meg hasonlók, nővérnek hívjuk őket is. Bejött, leült mellém és akkor dumáltunk, mert kedveltük egymást, és mondta, hogy nem szabad sírni. Miért nem szabad? Miért ne szabadna?! Mert nincsen semmi baj. Már hogyne volna! Itt ülnek a szüleid. Éppen azért ülnek itt, mert kurva nagy baj van! Mi bajod lehet? Szeretnék nem itt lenni. Mindenki tisztában van vele, hogy addig maradok, amíg az állapotom eléri a kiengedhetőt. Én is tudtam ezt, de olyankor egyszerűen ellepi a gőz az ember agyát és valahogy muszáj kitörnie. Igaz, hogy nagyon sokat tudsz gondolkodni, hiszen van időd. Volt olyan időszak is, amikor bevittek a kórházba, hogy nem tudtam olvasni, annyira szédültem. Nekem azt volt nagyon nehéz megemészteni, hogy föl tudok állni, a betegtársaim infúzióját el tudom zárni, amikor látom, hogy arra van szükség, ő meg alszik. El tudok menni vécére, tudok sétálni, nem kilométereket, de a kórházi folyosót már körbe tudom sétálni. Egy csomó mindenre képes vagyok. Néha meg is értik, hogy mit beszélek. De mégsem tudok enni! Nem tudok magamba annyi erőt gyűjteni, hogy ne kelljen intravénásan kapnom olyan dolgokat, amiket én nem akarok. És mivel nincs semmi más dolgod, csak gondolkodsz, gondolkodsz, egy ideig ezt is meg tudod emészteni, de nekem volt a három hét alatt két olyan pillanatom, amikor egyszerűen kicsaptam. Nagyon idegesített, amikor kímélni akartak, és anyu például suttogni kezdett. Én megszólalni se tudtam. Vettem a füzetemet.

 

Kivetített verzál kézírás.

 

            NE SUTTOGJ!

            KÉRLEK, NE SUTTOGJ, MERT AMÚGY SEM HALLOK RENDESEN.   

 

– Egyszer amiatt is hisztiztem, hogy a sugár elvette az ízérzékelésemet. Akkor már majdnem megbolondultam a kórházban ettől. Képtelen voltam elfogadni. Fáj is, de még az ízét se érzem.

 

Nevet.

 

– De az ízeket legalább fel tudtam idézni magamban. A dobozos tápszernek például éreztem valami ízét. Nyilván úgy gyártják, hogy még mi is érezzük. Akkor nagyon jólesett. Csokisvaníliásbanánosepresnarancsos kiszerelésben kapható. Később, amikor már teljesen éreztem az ízeket, újra megkóstoltam. Egy korty után letettem! Nem lehet, hogy ember ezt megissza. Az ízérzékelésem fokozatosan tér majd vissza. Van egy olasz paradicsomleves, ami szerintem nem sokkal több, mint sűrített paradicsom vízzel felfőzve, egy kis sóval, rengeteg cukorral és reszelt sajt van benne. De az valami olyan isteni volt! Az első, ami már nem csípett. Áprilisban történt. Hát én azt annyira élveztem. Hogy tényleg érzem! És nem csak elképzelem.

– Az utolsó sugárkezelést 2011. január 31-én kaptam. Március végén érkeztem vissza. Hazajöttem, végigmentem a lakáson, hogy nekem milyen jó most itthon. Nem jutottam szóhoz. Igen. November végén mentem el és majdnem áprilisban jöttem vissza. Furcsa gondolatai vannak az embernek. Amikor novemberben elmentünk, megfordult a fejemben, hogy én ide már nem jövök vissza. Amikor becsuktam a lakásajtót, jól megnéztem mindent. Úgy utoljára. És nagyon nagy boldogság volt az ajtót újra kinyitni.   

 

Megint a tengerparton vagyunk.

 

– Mi történt Karkithemiával? Nem, nem győztem le. Az isteneket mi soha nem tudjuk legyőzni. De az iránta táplált harag, a sugárágyú alatti félelem és a betegség mélypontjain érzett feladás is elmúlt. Nem betegségként élem meg a vele való találkozást. Tudom, hogy az életem része. Én úgy vagyok egészséges, hogy beteg vagyok. Ez a természetes állapotom. Nem jut naponta eszembe. Bizonyos dolgokra, s lehet, hogy én már föl se fogom, úgy tekintek, hogy ezek azért vannak, mert megéltem a betegséget. Annyira hozzám tartozik. És nem akarok keseregni rajta. Karkithemia a legtöbbet kapja tőlem, amit istennő halandótól kaphat: tiszteletet. Én pedig tőle a legnagyobb ajándékot, amit isten halandónak adhat: időt. Talán Nórát, Bernarda Albát, lehet, hogy még Åse anyót is. Így elkerüljük egymást még egy ideig.  

 

Az istennőnek mondja.

– Megegyezünk?



[1] Madách Imre: Az ember tragédiája. Második szín.
[2] Magyar népdalok I. Második, bővített kiadás. Szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula, válogatta és szerkesztette Katona Imre. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest [1975]. A Fonódalok című fejezet 6. számú dalából, 166. p.
[3] Az eredetit fordította Kosztolányi Dezső.
[4] Shakespeare, Macbeth I. felvonás, 7. szín. Szabó Lőrinc fordítása.

 

Megjelent a Bárka 2015/3-as számában.


Főoldal

2015. augusztus 04.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Zalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészéből
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA