I.

Kedves Yvette, nézze el nekem,

hogy – mint írja – plakátomon rút Ön.

De nem lehet másképp festenem –

közel van egymáshoz öröm- s búkönny.

A világ torz, s éhes a torzra,

és én vagyok leginkább tanúja;

tekintetem mágnesként vonzza

az ember, mert mind karikatúra.

Egy rút világban vagyok rút hát,

és csak e rútság vízjelével

fertőzök Párizsban sok utcát –

pár fiú mint kórt hordja széjjel.

II.

A karcsúsága, amit szépnek

látnak mások, engem borzaszt.

Hogy lenne szép, mit el nem érek?

Mi bonthatná bennem e torlaszt?

Mit énekelt, tán szép a sanzon,

s Ön titkon vonz tán, ezért tiprok

Önre, mert nincsen Önnél sanszom.

A litográfián reciprok

a szája, e meggyszínű paca,

keskeny válla és dekoltázsa,

mi sok férfinak lett óhaja –

ceruzám ilyennek kottázza,

a kottavonalak ujjai,

girbe-gurbán a lapra tűzve;

de őket sohasem nyújtja ki,

ha bebújtatja a kesztyűbe?

Úgy bukkant fel, mint az a gőzhajó

a látóhatár szürke peremén,

e rút világban szeretni való

szép hölgy. Egy villanás, buta remény

vész a távolba, a vágy salakja

füstöl az égre, s ágyékom egy lék,

tengerbe ömlik, ami hajthatna,

fekete a víz, akár az emlék,

hogy a fedélzet előterében

a tárgyakra ömlik szőkesége,

most az egyszer úgy szeretném szépre

rajzolni őt, hogy legyen a képen

is szép e ritka tünemény teste;

de keze már csak csúf vörös karom

a litográfián. A borzalom

manókezem újra megvezette.