Demus Gábor
kimaradok a „sivatagi show”-ból
(eszeveszett gazdag és csontig sivár rutin),
munkából jőve csak esti arcát látom,
nappali dűnék hajló élét.
a mocskos kis vacsorát.
habosan a vizet, végtelenül
egyszerű, ahogy belerobban
egy fogkefe, ahogy csöpög.
és az édes meztelenkedés,
paplanba huppan és kotrás,
bajusz a vajgumi hón alatt,
„görgő” (azt hittem, tudom,
ma már hallom, milyen) kacaj,
fuldoklás szabad pélóval, kezd
lapulni a szeme, utolsót
még gyürkőzik pelenkázáskor,
aztán cumi, mintha herceg, kiküld,
álmába az anyja fekteti.
az anyja NAPI DŰNÉKBE ZÁRTAN (kelés,
etetés, szarás, megfeszült figyelem élre, hőre, fulladásra,
éhségre, szomjra),
a nyitást és a szenvedélyt,
s a nyitás szenvedélyét is vészesen
veszíti. de egyszerre a SHOW. mikor először
kimutat, a babakocsiból: halál pontosan,
mintha gazellát egy busman, hozza a városi
szirénát: „ííííííííííí, me, íííííííííííííí, me”.
három hónaposan, ha fölébredt, helyből
mosolygott,
később, ha föl-fölsírt is, még
elég volt egy simítás, és elnyugodott.
félévesen már mindig görbült a szája,
fél percre csak,
de érezhető a változás: már emlékezik.
gyűlnek a traumák (trauma lenni, bár
irgalmatlanul gazdag), kissé melegebb
fürdővíz, nem a követelt pillanatban
kapta a kaját, s mert még időtlen, ha nincs
társasága, a magány, fölfoghatatlan.
egy ekkora világnak, ennyi már halál.
*
mások mást mondanak, csillagállást, előző
sorsokat:. „bak-oroszlán, rengeteg haja
lesz, ezek makacsok, sírva követelnek”.
lehet. („bak-oroszlán”, én meg „kos-meg-valami”,
anyu sokáig vajúdott, nincs pontosan kép-
ben az órám megmondani, vagyok.) ha fürdik
(fürdetem), kis pöcse körül és minden hajla-
tát is gondosan mosogatom, nemhogy bakot
(édesen izgató a szagos lábacskája),
egy szüzet se finomabban. mondják, „szorongunk
majd oroszlánketrecben vagy birkakarámban”.
egyelőre, nekem van igazam.
visít a pókhas, ötletelsz,
hajnali három, rázod a tápot,
azt se kívánja. egyszerre
böffent és nyugodt. néha ennyi.
fölfoghatatlan „szabad szemmel”
a keze, japán óramű,
szirmok, porzónyi csavar, ín,
elektronika és csontocskák
(egy régész a maradvány meszet vehetné észre.)
félig nyitva a szem, „figyel”, mindig így alszik.
ha éber, az írisz zaj és cirmok nélkül,
öntött csokoládé, közepén
a lágyult űr, mintha örökre ült el a vihar.
Megjelent a Bárka 2022/2-es számában.