Bánfai Zsolt
Egy orosz képeslap hátoldalára
Az emlékezés elárvult szárnymintái.
Törött üveg mögött régi kép a kredencen.
A hátsó udvarban a beteg Sztravinszkij komponál –
talán ezerkilencszáztizet írunk, mert a kertben
jeges gyümölcsnektárt ropogtat kedvenc állata,
a tűzmadár. Csak tél lehet, ha Polonszkij farkasok
hátán lovagolva járja az erdei ösvényeket.
Fagyos az üvegpalota. Az égig érő fenyők tűlevelei
közeli átjátszóállomások antennái. Úgy hallik,
nap mint nap hattyúk tavát és balettet sugároznak –
a kertben radioaktív felhőből lezuhant madarak.
Szomorú a vasútállomás. Fehér rigók füttye
helyett ólomléptű szerelvény sikoltása tépi fel a tájat.
Valaki elvégezhetné végre a műtétet. A fagyott
sebből messze ömlik a felkavart csend. Se tű,
se cérna vagy elektróda. Nincs, aki összevarrja –
vagy legalább a vihar néma szemébe
visszahegesztené a madarakat.
Téli ékszerek, vasalóval
meleg pára lebbenti óezüst hajad
ablakunk elé húzod a sűrűsödő éjszakát –
látod ugye odakinn a havas kertben amint csillárokat
kapcsolgat a fagy és fehér szőnyegen lépdel az erdő –
Isten talán most kéri meg a fák kezét –
mondtad és csak vasaltál tovább –
figyeltem minden íves mozdulatod
apró gyerekként úgy lógtam rajtad
mint csipeszek között a száradni akasztott ruha
megfontoltan mégis kecses törődéssel simítottad el
életünk összes gyűrődését
biztos kézzel vezetted a vasalót
ahogy kürtő tereli kémény felé a füstöt
én közben elmélyült kíváncsisággal tanulmányoztam
hogyan törik a kályhából kiroppanó fényt
a homlokodról legördülő
izzadságcseppek
nyakadon a lánccá szelídülő
anyaékszerek
Szilánkok egy Karády-portré alatt
Falamon óriásposzterről nézem,
hogyan hamvad el a cigarettavég.
Mosolyod átszúr, falhoz szegez –
a szív megáll és a szobában
halvány ópiumkeringő motoszkál.
A sodrásban valamit visz a víz –
csókod perzsel – öl és ölel,
de a csalódás így is elmaradhatatlan.
Pusztító tavasz ringat,
mondhatnám: csak halálosan szép –
törékeny porcelánőzek néznek ilyen árván
a lövés előtti dermesztő nyugalomban.
Fagyos mezőkön járok és a hangod elkísér.
Mintha valahol Oroszországban élnék
egy külvárosi őrszobában –
csak egy tál lencsét kérek és imádkozom
mint a hazajáró lélek,
hogy jöjjenek a betlehemi királyok.
Mert a kísértés mindig alkalmat szül –
és mi belepusztulunk a vágyba.
Ne kérdezd, ki voltam, csak olvasd el
a tábori levelezőlapon,
hogy milyenek az igazán boldog idők –
emlékezz meg rólam, ha lesz végre erőd,
és fújd ki a füstöt messze, mélyről nézz –
egészen fel a szemembe.
Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.
