(virágember)

a látványpékség vakablaka mögött
természetes hogy kialakul egzisztencializmusom
ne mondd hogy szóltam vagy nem szóltam
még ráemlékszem erre a versre
éjszaka abszolút nem teszek semmit
színjózanul reggel elesem
a piac melletti jégen
álom-túlpartom már nem mondom el
a szépet is el kell mondanom az életörömöt
és én már nem tudom összedugni a fejem senkivel
és híg sivatag jön a hetven után
nincsenek Párizsok Dániák Londonok
csak szobortalapzatok a vakpékség
látványablaka mögött
minden nap: új reménytelen
mindenki sziget talpig virágember
de ez ma még nem ábrázolható
mindenki Godot
túl súlyos könnyűség
színjózanul délben elesem
a piac melletti jégen
nem lesz majd te-magad
törik duzzad megszűkül egzisztencializmusom
menni meguntam földbe előre
mi újság? mi újság? csak tudatosság?
ráemlékszem még erre a versre
álom-túlpartomon emlékszik még rám ez a vers
abszolút nem tesz semmit az éjszaka
szóra szót szólnál? szóra szót szórnál?
akár porcukrot a lakodalmas süteményre?
el kell mondanom az életörömöt
s a szépet is ha el tőlem ha felém
én már a fejem senkivel
nem tudom összedugni
ne mondd hogy nem szóltam
vagy szóltam Godot-nak
mindenkinek
természetes hogy az egzisztencializmus
vakablaka mögött
kialakul a látványpékség
színjózanul este elesem
mindenki talpig sziget
tetőig virágember

(még belédbotolnak)

magadig érsz már
semmi nem idéz föl
egy szál meztelen villanykörte
vergődik a nádban
fürdőruhában

nézésed kopár fa koronája
külön partokra vetve
egyszerre meglátsz valamit
a fa elhullik levelenként
ne hagyd hogy eldobáljam
kis verseim

a földön még belédbotolnak
egy sosemúló mosolyodba
sebhelyed ez a tér
már magadig ér

(tengernyi rózsát)

a fájdalom a foglalkozásom
talán lemegyek a Duna-partra
írógépemtől két arasznyira
lépteimmel mint aki rímel
s üdvözöl két kis verebet
nem tudni hányan voltak valóban
a falombban
vettem nekik a sarkon rózsát
a semmiből legyen inkább sok minden
és a sok mindenből ne legyen semmi
foglalkozásom a fájdalom
lépkedek dossziéhalmokon
az ívlámpák halálos sápadtságában
már vállamon ül két kis veréb
úgy érzem mintha valami hatalmas
védtelenségből
vagyis végtelenségből érkeznének
lemegyek talán a Duna-partra
írógépemtől s a folyótól két arasznyira
olvastam tegnap este a vécén
hogy veszek majd a sarkon rózsát
két kis verébnek hogy énekeljenek
a Dunának hogy vigye el a tengerig
tengernyi rózsát veszek a sarkon
de nem tudom még
ma este mit fogok olvasni a vécén

Megjelent a Bárka 2020/2-es számában.

Főoldal

2020. június 01.

Vissza