Falusi Márton
Zuglischer Manó és a valóság
súlytalansága
Pont így maradhat tisztességes
Zuglischer Manó, ugyan magát
a melléknevet világért sem
tenné közszemlére, meghagyná
hamvasan és szeplőtelenül,
hangalakja ne játszhasson el
a gondolattal, de a gondolat
se a szent cél bármely szófajával;
mások kifüggesztik, megfeszítik
nyilvános helyen: a vezetéknév
gazdáját tartja rövid pórázon,
egy rosszabb van a belistázásnál –
ha egyik listán sem szerepel,
titkolnia kell az ént, minden
mozgás, élet, cselekvés és minden
történés első alapelvét;
gyorsan romlik, ha kint felejti
társai hogyléte felőli
kivagyiságán: merj uralkodni –
sugdossa tesztoszteron, alkalmi
partnere, ismerd meg önmagad –
parancsol rá Delphoi, s mind a kettő
belső késztetés, nem külső kényszer,
aki uralkodik, ismeretlen;
milyen gonoszok is a szegények,
gőgjük fellengzős, alattvalói,
öngyújtójuk áldozati füstje
kormozza be a körömgombákat,
mert az elcsászárosodástól
a sztoikusok ugyanúgy félnek,
mint az elzuglischeresedéstől
Manó fejedelmi méltósága;
a mindenkit egyként megillető
alapjogok sötét habitussal
ruházzák föl átláthatatlanul,
épp ennél kell többet akarnia,
önmegtagadása mégis azt
diktálná, hogy kevéssel beérje,
visszahúzódjon alkotói
magányába, mert azt uralhatja;
amin uralkodik, és amit
megismer, de azon uralkodik,
aki nincs vele, így nem ismeri,
az egyedül levő nincs magánál,
mire uralomra kerülhetne,
ismeretlenbe vész, amíg arra
tör, ura a nála ismerősebb,
mikor még az úr nem is létezik;
sem az út, az igazság, az élet
nevében írt feljelentőlevél:
rá hivatkozva állítják félre,
alakul jelleme, bizonyíték
Isten ellen eljárásjogilag –
vajon ha a hitért visszatartja
észérvei karakterkészletét,
Manó bátor-e vagy gyáva-e?
ha mind levesszük maszkjainkat,
nincsen köztünk semmi különbség –
ha mind föltesszük maszkjainkat,
eltűnnek köztünk a különbségek:
bár a két állítás ellentmondó,
kizárólag egyszerre érvényes –
vegyük-e le, tegyük-e föl őket,
mivel keltünk nagyobb feltűnést?
végtére is könnyebb tenni a jót,
mint elmagyarázni színről színre:
a jó a rosszra fölvett hitel,
hiába törleszti erőn felül
Manó, ha tőketartozása
nem csökken, csak a kamatos kamat,
a kárhozattól nyert haladék,
bárhogyan él, dönt, mulaszt, lejár;
milyen gonoszok a befolyással
üzérkedők, nagyobb önerővel
kezdik el a visszafizetést,
mielőtt áldozatul esnének
a csodálatos tanácsadóknak,
senki sem álmodhat kedvezőbb
állapotról, mint amelyikben
végre elviselné önmagát;
bizony mondom néktek, a valóság
szóról szóra szorítható ki
a teremtés irkafüzetéből,
és a szavak annyit veszítenek
súlyukból, amennyi az általuk
a túlvilági térfogatú
lehetőségekből kiszorított
valóság súlya, súlytalansága.
Zuglischer Manó jósoltat
B. Kocsis Irma követni kezdi a facebookon,
cigányasszony jósol Zuglischer tenyeréből.
Egymást hordozzák a sorssal tenyerükön, pofon,
leteremtik gyerekkorukat visszakézből.
Manó jól dizájnolt fák hegyeibe férkőzne,
angyali tájszólást használ, beszéderetnek,
hallgatag szent dolgok, levelek égre, térkőre,
motorháztetőkről légkamrákba peregnek.
Honnan ered a változás, ha tenyérlenyomatát
semmi sem rajzolta át születése óta,
maradt, mi volt, bár határhoz mind távolabbra járt,
széles e hazában tág keblű patrióta?
Jókai egykori villája helyén idegen
épület szárnyát szegi kenyér helyett a Másik,
ragaszkodásuk záloga az Uzsoki legyen:
kímélt állagú műemléktámfala beázik.
Zugló vasútállomáson billeg a peronőr,
az elvizesedett bokájú postamester,
sem Istent, sem embert nem talál otthon a flȃneur,
hátat fordít Pósa Lajos a posztamensen.
Rákos Manó műtermében összetéveszthető
szomszédjával, ki szobrászként geometrikus
szecessziót, kubizmust receptre állít elő,
mint homunculust rendszertelen szonettciklus.
Manó teremtményeinél magának valóbban,
mit áhít, el ne érje, mit firtat, meg ne értse,
s álmából föl ne szívja, szívéről ősz ha dobban,
a szorongás féligáteresztő-képessége,
tépelődik, hogy mikor kis ívben kanyarodott
telizöld jelzésnél, díszszárcsatemetőből,
vajon elütötte, cserben hagyta a gyalogost,
figyelmetlenül tovább hajtva, s visszahőköl.
Nélküle követték el tetteit hetedízig,
avatárjaitól egyre többet átvállal,
hiányán áthatolva létével szembesítik,
munkájukért naponta nyújthat be számlát Kant.
Feltűnt az árképzés értékaránytalansága,
magas énvédő faktorral magát meg nem óvja,
Manót önképzés, jóslat sem veszik emberszámba,
a valótlanság is a valóság funkciója.
Tudásában nem hisz, de hitéről sem tud Isten,
kellések kelléktárát nem éri fel ésszel,
teljesültek-e, vagy nem, kihúzza a checklisten,
kötelékek fonalát, méregfogát Hegel.
Ligetbe bújt város, mnemotechnikai manó,
szövegét köti formakényszeres anyagelv
szavaiban ejtőző fűzfához, ami alól
feloldoz a sűrűn központozott anyanyelv.
Lombok szűrőprogramján, ritkás levélrésen,
nem szenved fény, kérgen nem szivárog folyadék,
a gondviselő Úr előtt folyton egy lépéssel,
két hold között imbolyog, kötéltáncol az éj.
Megjelent a Bárka 2020/2-es számában.
