Bánkövi Dorottya
A boldogság
az utolsó három levél egy gesztenyefán.
A boldogság a szürkéből festi ki arcát színesre.
Körülményekre nem vár – megadatnak.
Nincs határa két összeérő kéznek.
Négy fal közt kanyargó pillanat,
eresz alján esőcsepp, utcalámpák,
dallammá össze nem fűzött hangok,
foltok maradnak.
Bár nála kevesebb,
a boldogság megelégszik a képzelettel,
nem csúszik be az ágy mögé,
dúdol, nem énekel,
az ébredést az álom tövében várja.
A boldogság egyszeri
és önmagán kívül van a párja.
Csehov és a tenger
A napba repült sirályt másnap
nyakán kötéllel láttuk.
A vízen ringott hassal felfelé,
hogy forduljon, hiába vártuk,
pihéiben a búvó nap fénye
megfakult, majd a testet
magára hagyta.
Mintha hóna volna, szárnya alá nyúlt
néha egy-egy hullám, és felemelte
– mint anya az elhasalt gyermekét –,
de a kő a kötélen nem engedte,
tüdejében a víz már elfoglalta
az utolsó lélegzet helyét.
„Így telhettek meg esővízzel
a kint felejtett borospoharak
az éjjel” – mondta halkan, mintha
nem is erről, majd dúdolni kezdte
régről itt maradt dalunkat, hogy
egy zöld tölgy a tenger szögletében,
színarany lánc karcsú derekán,
aztán nem folytatta mégsem,
porzó víztükör volt a szemében,
– jókedvű halott, tűnő zeneszám.
A korhadt stégen a napba repült
és iszapba bukott sirály felé
fordult, és megfogta kezemet.
„Elnémulhattunk volna előbb is talán,
mint városi nagycsalád, ha kiér a tengerhez.”
Téli álom
Átalszom a megfogyatkozott napos órákat,
nem közömbösen, inkább úgy, mint a medve,
téli álmot képzelek egy-egy éjjelembe –
hosszúak a napok, mint az évszakok.
Az idő egy marék homok,
álmomban ökölbe szorítom, lekísértek az égről
néhány csillagot, fogammal őrlöm össze őket
– elfoglalom magam.
Amit karom elér, nem kérek belőle,
nem kell semmi, enni is csak néhány falatot,
hánykolódom, elalszom, a nyitott égboltban,
a szívem alatt te vagy, mi vagyunk,
és egy sokkal nagyobb titok van.
Megjelent a Bárka 2019/3-as számában.