„Mért vág neki...az erdőnek?”

                                                                                             Sz. I.

A FÁK, AZ ÉG, HALK KOPÁCSOLÁS

Mentünk ki a meredek oldalon. Véletlen

valahogy rosszul léptem. A bokám fájt, talán

meg is dagadt, sajogott. A fák koronái

között madarak kergették egymást. Talán csókák.

Vagy seregélyek. Pár napja csak ketten, de nem

éreztünk semmi szabadulás-félét, csak hogy a

fény, mint valami nesztelen inga, most egyenletesebb

pászmákban köröz fönt, a fák hegyénél.

Semmit nem értettem, csak a fákat láttam, magasan

fölöttünk az eget. Mint amikor valami újból indul,

valami, ami eztán már csak másmilyen. A duruzsoló

csend külön hangokra oszlik. Kitartó, egyenletes

kopácsolás, halk makogás, suhanó sóhajtás, elhaló,

mohán huppanó galopp az öreg-erdő mélyéről.

AMIT A HALÁLRÓL

Egy kis ágat fogsz meg. Az első törpebokorét. Egy

pillangó rebben fel onnét és belibeg a fák közé. És

milyen cikcakkos, gyors repülésű egy fészkéből

hirtelen kicsapó madár. Az első, kiálló mohos kőig

meg sem áll. És hogy menekül az avar levelei között

egy elevenszemű gyík. Lenézek a földre és

eszembe jut, amit tegnap a halálról mondtál. Az

új rügyektől a mélybe lökött tavaszi levelek.

LÁTNI, ÉREZNI

Látni kell mindent. Megérinteni, érezni.

Megfogni, megsimogatni a virágot, a fát,

a követ, a mesét ringató lombokat.

Zöldbársony mohapárnák, árokszerű

mélyedésekben puha levélsüppetegek,

ahol mocorgó vackolásra ágyaz a természet.

VIHARLÁMPÁK FÉNYE

Ki tudja, hogy az erdő, amelyben oly gondtalan

jár, nem ismer vadmacskát, amely az őzek torkát oly

könnyedén harapja át, nem fél a fáktól. Az ágak

neki veszélyek terheit nem lebegtetik. Nem fél, ha

otthagyja cipője nyomát a tisztásszéli hófoltok

szarvas-, vaddisznó-, és medvenyomai között.

Viharlámpák fénye. A rekedt kiáltást magában

visszaküldő vak visszhang.

ÜLÜNK AZ AUTÓBAN

Ülünk az autóban az erdei úton. Szakad az eső.

Előttünk, az úton kiöntött a patak, folyik, zubog 

a kakaószerű sárga lé. Amikor még csak ritkás,

nagy cseppekben hullt, még visszaszaladtam az

erdőbe. A csuromvíz szatyorban most néhány

nedves gomba párállik: csiperke, róka-, két

testes vargánya. Egy szürke felhő előttünk,

mint a függöny, a szélben tovalibben.

FÁK VÉRE

Mint az öreg fák törzsén, nyers baltarovátokból

kicsorgó mézédes nedv: fák édeskés vére.

Hajamból a homlokomon át bekúszik a nyakamba,

arcomba, a számig valamilyen szúrósan édes lé.

Ujjaddal belülről a párás szélvédőre írsz. Mondhatom

is, kérdezted. Mondhatod is, mondtam.

MUSTÍZŰ DÉL

Az eső előtt még egy vízre hajló öreg bükkfa tövében

ültünk. Mögöttünk párált, lélegzett a hegy. Messziről

kolompok hangja, juhoké, és kutyák csaholása. Az út

az erdőből ott éppenhogy kiért. A nap már a messzi

dombok fölött. A szellő kék borsikabogyók hamvát

hintette a völgyre. Mustízű dél. Fiataloké.

MAGYARÁZOK

Magyarázok neked, mutogatom körben a dombokat.

Mesélek a mögöttük elterülő vidékről. Látod azt a

színt? Érzed ezt az illatot? Ami, lehet, már rég nincs

is, amit már csak a képzeletem idéz. Egy darabig

észrevétlenül állsz, majd megértően bólogatsz.

Sajnálom, hogy abban az élményben

nem osztozhatunk.

DÉLUTÁN

A csikókályhából a meleg, mint puha, óvó,

simogató kéz. A kis ház teraszán a tegnap

lemázolt, tuskókból eszkábált ülőkék, a turista-

székek, mind csupa víz. A felhők minden órában

más irányból húzódnak elő. Délután van. Április.

Születésem hava. Már csak ritkás, kevés eső.

Hatszáz és félszáz méter a tengerszint fölött.

MIÉRT?

Vajon mért vágunk neki az  erdőnek? A mormolónak,

a sötétnek, a borzongatónak, az ismeretlennek. Vajon

mit keresünk ott? A járhatatlant, a félelmeset? Vajon

mért vágott neki valamikor, annyi évvel azelőtt?

És tudta-e, hogy meddig jut el apró lábain, tudta-e,

hogy amikor zúg, csak a széltől védi őt a rengeteg?

Mi hívta, mi csábította? És vajon törődött-e vele,

hogy melyik fennsík az, amelyik napnyugovásig

megjárható? Félt-e a széltől, a hótól, félt-e az

állatoktól, félt-e a kiismerhetetlentől? Csapódó

ágak, rebbenő lepkék, gyíkok, madarak,

patadobogások, mohán huppanó galopp hangja

csalta beljebb. Vajon látni kell-e mindent,

érteni, érezni, fogni? Közeledik-e majd

a megmentő viharlámpák imbolygó fénye?

Hallja-e, meghallja-e majd a rekedt kiáltást?

És jó-e ott az alomágyon, jó volt-e ott neki?

TALÁN

Visszhangzik, csapkod a hang, és suhognak,

búgnak az erdő fái, mint a szélben a hatalmas

gabonatáblák. Hány nap járóföld az út? Hány

nap, és vajon visszatalál-e? Kérdezem. Nem  szólsz

semmit. Bólogatsz. Talán. Mondod. Talán nem.

Válaszolod.