Versek

Rakovszky_Zsuzsa_k__z__p.jpg

 

Rakovszky Zsuzsa

 

Novella

 

Mikor kimentem
a konyhába vízért, ott állt a hallban.
(Pedig posztópapucsban mentem át
a hideg pvc-padlón, hogy meg ne hallja,
de hát hiába, biztosan lesett rám.)
Megint csak sírt, elkapta a karom
(a víz kiömlött, rá a pongyolámra)
és kért, hogy kezdjük újra. Vagy ha nem,
legalább most az egyszer még menjek be hozzá,
egy órára vagy csak egy félre, nem tovább.
Hogyha nem akarom, hozzám sem ér, csak
a lélegzetemet szeretné hallani,
mert már három napja nem alszik, és hogy akkor
biztosan el tud aludni, mondta.
Értsd meg, nem lehet, mondtam, nem hagyhatom magára
a betegemet, mondtam. Ez nem volt igaz, persze,
nyugodtan ott hagyhattam volna, mélyen
aludt a morfiumtól.
Akkor már nem tehettem semmit érte,
csak ültem és figyeltem,
hogy lélegzik-e még, mintha az én
figyelmem lenne a horgony, amely
nem engedi kisodródni a semmibe.
Persze, már akkor is
sejtettem, hogy csak áltatom magam.
Akár be is mehettem volna, mint ahogy
egy párszor be is mentem már korábban,
mert azt reméltem,
hogy ezzel legalább egy kis időre
lecsillapítom azt a hangtalan könyörgést,
amely egyfolytában utánam nyújtogatta
a csápjait az ajtórés alatt.
De most úgy éreztem, nem tudnám elviselni
a hideg izzadságát, a könyörgő
kutyaszempárt, a suttogást, a sírást.
És – igen, azt hiszem, valami gyűlölet,
az is munkált bennem, és így akartam
bosszút állni a sorson, vagy hát nem is tudom,
hogy kin, elég az hozzá, hogy mikor
megint csak rákezdte, hogy kezdjük újra,
„Soha, érted, soha! Ne is reménykedj!”
sziszegtem, és kitéptem a karom
a szorításából.
Éjfél volt, szellemóra,
ahogy ültem az ágynál, azt hiszem,
elalhattam pár percre, mert mikor
föleszméltem, már ott volt az a nagy fény
a panel ablakában,
akár egy ellipszis alakú angyal,
föltéve, hogy vannak zöld angyalok.
És akkor – magam sem tudom, miért, de
reménykedni kezdtem: talán azért, mert
olyan furcsa volt az a fény – egy pillanatra
elhittem, hogy vannak csodák.
Hogy nem mindig az történik, ami
az előzményekből következik,
valami vagy valaki néha mégis
benyúl a fogaskerekek közé... Szerintem
az is a fény miatt volt,
hogy nem azonnal vettem észre, hogy már
nem lélegzik. És tudod, mi a furcsa?
Később kiderült: percre pontosan
ugyanakkor mentek el mind a ketten.
Legfeljebb egy-két perc lehetett a különbség.
Az a zöld fény világított nekik,
távozóban, pedig
végül persze nem angyal volt, hanem
az új Sörbár reklámja (éppen aznap
délután nyílt meg a szemközti házban)...

 

Víz

 

Mert minden víz álombeli vizek
testvére, végtelenség jelképe, halhatatlan
lények kék lakhelye, az elveszett
magzati éden a tudattalanban.

Sportuszodákban a feszített víztükör
rücskös falak közé zárt téglalapja,
vagy nyári dél tüzében tündököl,
szilánkosan törik a víz sötét smaragdja,

ha gyönge hús hasítja, mint a kés –
strandlabda pillanatnyi égiteste
fúrja magát fölötte a harsány kékbe, és
a holdfény rezzenetlen halotti tükre este.

Csiszolt kőlap, sima és mozdulatlan.
Télen homályos és barlangszerű
terem, a lámpák párafoglalatban.
Nyáron beton és szúrós sárga fű

a medencék körül, nyirkos törölközőn
hevernek csukott szemmel, mint a holtak.
Holttestekkel borított harcmező
felett tart szemlét a Napóleon Nap.

Süket tengermoraj a fejest ugró fülében,
ahogy a víz fölötte összezárul.
Szívgörcs, polip halál les rá a mélyben,
aki egy önfeledt percért lemond magáról.

Az óvatosnak csúszkáló hideg sáv:
előbb bokáig, aztán derékig, állig ér föl.
De még így is rövid, viszonylagos szabadság
kötöttségektől és nehézkedéstől.

 

***

 

Csupasz köldök, napot addig sosem
látott bőrfelület a fényre tárva.
Hosszú combok arisztokráciája,
lép a medenceszélen gőgösen.

A víz visszfénye játszik mindenen,
a gonosz istennő jár-kel a fényben.
Csúnyának és öregnek lenni szégyen,
suttog a gúnyos, csillogó elem.

A női öltöző nyirkos homálya.
Finom fénytűkkel szúrta át a nap.
Még láttam, a gyerekkor gyöngéd ragaszkodása,
aranygyűrű, gyorsan süllyed a víz alatt.

Két egyenlő erő metszéspontjában álltam,
kerestem az egyensúlyt, s azóta sem találtam.

 

Megjelent a Bárka 2014/6-os számában.

 


Főoldal

2015. január 05.
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Ternyila Pál: 21Farkas Arnold Levente: latin betűkBíró József verseiSzijj Ferenc versei
Döme Barbara: Angyal a pincébőlOláh András: MulasztásainkEgressy Zoltán: És a te kis szobádFehér Csenge: Éhezik a test
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA