Gál Ferenc
Ház körüli munkák
Nem ismétlem meg a pókember
hibáit. A viszketegséget leküzdve
nem írok ketrecekbe húzódó
karokról, urunk illatfelhőjén
sem élcelődöm. Inkább felállítom
az aszalót, és gyümölcsöt pakolok
a légáramba, amitől a teraszt
estére bogártetemek borítják.
Addig van időm a napon izzadni,
és hallgatni, hogy darazsak
pásztázzák az eresz alját,
a pataknál meg követ faragnak.
Más ritmusban, de a kocsma-
tündér harisnyájánál feszesebb
gondolatmenetem is formálódik.
Azon a pontján, hogy kiteleltünk,
a kultusz tárgyai ragyognak,
és a révész kalapjába tűzött
csirkelábbal már a cirkusz
átkelését jelezné,
jobbnak találom felülni,
a beavatkozás szándéka
vagy ráutaló magatartás nélkül.
Hozott anyagból
A gazda palástja is átvasalva.
A kutyák teli hassal hevernek,
és a kókadt füstölőkre sincs gond.
A kegyelmi állapot a macska
kérőivel elillan, az elektromos
viharban az ösztönlény is nekivág
az útnak kapucnis pólójában,
és a képfal jelenetsorának folytatása
rögtönzésre épül. Már az sem világos,
hogy az árkádok tövében gyerekcombok világítanak vagy gyertyák.
Hogy menedékváros ez, és építik
vagy bontják, vagy az ötletek sorát
csak vizek folyásiránya sugallja.
Még szerencse, hogy elővehetjük
a szivacstörmelékben nyugvó
pótfejet. Szájába adhatjuk:
a vonzalom megerősítést nem nyer,
el se lobban, az összeollózott
példakép sokaknak csodát tesz,
és a csilingelő üvegvisszaváltó gép
is megteszi hatását, ha kiengedünk,
és zsebre vágott kézzel hagyjuk.
Kiállás
Az adók bérlője kerülget.
Csak mert azt írtam,
hogy a költő kertjében a páva
uszálya strófánként kibomlik.
Hogy méret utáni ruhában,
lejtmenetben pénzt dobok a kalapba,
majd társakkal a gőzfürdőbe hajtok.
Azt bezzeg nem idézik dőlt betűvel,
elütéssel fűszerezve, hogy marékszámra
áztatok le bélyeget, és a megfelelő
címleteket újra felragasztom.
Ingerküszöbükön az a mondatom is
elhal, hogy hattyúdalt majd írjanak
a korcsok, én szereplírámban
tombolok tovább. Jól van így is.
Reggel átvágok a barna zónán,
és személyesen teszem anyagom
az írnok asztalára. Elfogom tekintetét,
ahogy a családi gyufaszál a doboz
oldalfalán sercen. A viasz csöppjei
a félfamentes papírlapra hullnak,
jobb kezem pedig az örökölt
pecsétnyomóval leírja az ideális ívet,
megingás vagy nekiveselkedés nélkül.
Megjelent a Bárka 2014/3-as számában.
