Sztercey Szabolcs Benedek
Egy koan
(a repedés)
edény, aminek nincs oldala.
festmény, amelyiknek nincs vászna,
lebegő olajfesték.
ablakok ház nélkül,
beparcellázott mindenség.
az illesztések között mindig
térfogatot vesztünk, valami
elszivárog, a mozdulat kötőanyagba
botlik, ebbe a lágy habarcsba,
ami issza a tett mögötti lucskot,
mint a tintát.
át kéne fordulni a történetet
keresztmetsző horizontba.
visszacsöpögni a fajáncról
a hibás vezetékbe.
nyelvüreg
az alvásban már ott ülnek a rovarok,
kaparnak kifele, csáprágóikkal pusztítják
az álmok puha felületét, kitin és ízeltlábak
és sárgás nedvek egyvelege, ahogy csillagban
alszom-alszol, reggelre megtelik az arc
apró bogarakkal, a szájból jönnek
Egy koan
(a vízcsepp)
Kiterülünk az ágyon,
két retrospektíva,
de még nem történtünk meg,
a csap csöpög a fürdőben,
idáig hallom. Két test feloldódik
ebben a savas közegben,
csak tett és tettlegesség
akkurátus oldata képes
így marni, minden egymásba mosódik,
csak állapot van, körülmény nincs,
keret nincs, mint a kvantumhab
isten szakállán, amikor még
tér és idő nem volt kettéválasztva,
csak egy fényborotva vacakolt
az alsó állkapcson.
De azért mégis a szív pumpál vért
a péniszbe, lehet, mégiscsak lehet
szívig vetkőzni.
retrográd
puha tömbökben
kiszakadsz belőlem
úgy vagyok, mint
a lefőtt kávé
ami cafatokban
ereszti magából a gőzt
először volt az őrlés
aztán a kávébab
aztán a víz aztán
a teremtés köré
csavart porcelán
a bizonytalan
ornamentikával
a mozdulat maradt itt
ez a marhabélyeg
amikor beleejtetted
magad ebbe a fekete
lucsokba, mint egy
kockacukrot és elkezdted
kevergetni pontosan
abba az irányba, amerre
igazából nem lehet
Megjelent a Bárka 2014/3-as számában.