Vári Fábián László
Már megint a régi
Mikor a Teremtő a lelket
Ádám fiába belelehelte,
mikor már végleg el lett döntve
az égitestek forgásrendje,
mikor a bárány húsát adta,
a jó forrásvíz szomjat oltott,
mikor az emberhez rendelt társ
a kéjtől először sikoltott,
szentjánoskák lobogó lelke
pingálta az éjbe, hogy nyár van.
Az volt valami! Polgárnak lenni
Párádisumnak házoában.
De amikortól a női testek
a kígyóval is kokettálnak,
azóta kísértjük a sorsot,
homlokkal rontunk a halálnak.
Azt hiszem mégis: amióta
szerelmed kenyeréből ettem,
azóta tudom, mi vár a mélyben,
s milyen ott fent a fellegekben.
Tőled az erőm. Túl fogom élni,
ha az éjszaka rám csukódik.
Tudom, tudom… Nem tudok semmit.
Már megint a régi vers íródik.
Aztán visszatért
Lenyugvó anyám két tenyerét
rövidlátó szemére rakva
elfirhangozta magát az éjtől,
és megindult a vaságy alatta.
P. nagyapám hegyelt a bakon
szabóollóját csattogtatva.
Nyerített a vén vasnyoszolya,
s poroszkálásból átváltott trappba.
Végigügettek két temetőn,
helyet kerestek, majdani fészket.
A vágóhíd előtt horkant fel a ló.
A halál állt ott. Szemébe néztek.
Temető lett ismét a szőke Tisza:
imákat mormolt, és rohantában
súlyos holtakat cipelt a hátán
harminckilenc márciusában.
A családtagokat egybekötötték –
ne maradjon urától az asszony.
Az Esthajnal, ha fel talál sírni,
majd mindnyájuk felett virrasszon.
Anyám nyöszörgött, a sodrony nyiszorgott.
Aztán visszatért belé a lélek…
Maradék élete kilenc nap kóma.
Már csak a viszontlátástól félek.
Megjelent a Bárka 2014/3-as számában.
