Markó Béla
Költői verseny
(hazafias vers)
Induljunk ki abból, hogy mindannyian
szeretnénk segíteni a nemzetünkön,
vagy a fajtánkon, ahogy mifelénk mondják,
és ez nyilvánvalóan nem érdem,
hanem az önzésnek egy rafinált formája,
hiszen mi magunk is beletartozunk
az ugyanazt a nyelvet beszélők
és ugyanarra a történelemre emlékezők
kisebb vagy nagyobb halmazába,
és itt már el is jutottam a matematikai
megközelítés lehetőségéig,
mert tulajdonképpen erről van szó,
ugyanis mindenféle őrült ötletem támadt akkoriban,
az alig-alig bontakozó, rózsaujjú demokráciában,
hogy a kicsinységből miképpen lehetne nagyság,
és mivel egyébként is szívesen tetszelgek
az egykor kitűnő számtanos szerepében,
elő is adtam legújabb tervemet
a szárnyaló képzeletű költőnek, akivel
abban az időben még mondhatni barátok voltunk,
és aki szintén nemzetmentésre adta a fejét,
de ő ebben a felelősségteljes vállalkozásban is
ide-oda csapongó poéta maradt,
bár a csapongást ezúttal nem kell
valamiféle pillangóval társítani,
ahhoz enyhén szólva testes volt
ez a kétségkívül tehetséges költő,
szóval azt gondoltam, megosztom vele,
hogyan lehetne megoldani
a trianoni kicsinység-problémát,
ha már csupán a mosdótál alját,
egy lapos vénasszony-fenéknyi
országot hagytak nekünk a nagyhatalmak,
egy síkságot, ahol még a szél is
akadálytalanul rohan át:
óriási gödröket kellene ásni,
és az így nyert földből pedig
hegyeket építeni végedes-végig,
legalább az ország egy részét
mielőbb át kellene kubikolni
svájci típusú hepehupává,
mert ezáltal, hegyre fel, völgybe le,
alaposan meg tudnánk növelni
a megnyomorított Magyarország területét,
és nem vennénk el mástól sem semmit,
amire amúgy sincs lehetőség,
de így talán még a románokat is utolérnénk,
magyaráztam teljes eufóriában
meglehetősen fantáziadús költő-
és politikus-társamnak,
csakhogy hamar rá kellett jönnöm,
a saját fantáziáját szereti, nem az enyémet,
ugyanis ezúttal kifogástalan gyakorlati érzékkel
és megszégyenítő precizitással felvilágosított,
hogy az országok területét egy sajátos
trigonometriai módszerrel számítják ki,
tehát hiába rakjuk tele az alföldet
hatalmas kúpokkal és gúlákkal,
mert úgyis csak az alap fog számítani,
különben sem nő a fű ferdén a domboldalon,
mi tagadás, némi fejcsóválás után
kénytelen voltam elismerni,
hogy matematikai tudásom csődöt mondott,
és a meg sem hirdetett költői versenyt elvesztettem,
de ami ennél sokkal súlyosabb,
emiatt nem oldható meg kotrógépekkel
vagy erdélyi kubikosokkal a nemzeti kérdés,
igaz, ha jobban meggondolom,
a románoknak sincsen lehetőségük
kivasalni és szétteríteni a Kárpátokat,
amelyek úgy hevernek gyűrötten,
amikor tiszta időben
repülőgéppel elszállok fölöttük,
mint egy végtelen, mintás takaró,
és lehetetlen kitalálni, hogy vajon
ki is alszik a takaró alatt,
magyar lány, román fáta
vagy talán mégis egy szász kisasszony?
Megjelent a Bárka 2014/3-as számában.
