Lipcsey Emőke
Csak egy emlék
Áthasít a decemberen
a nyárközép.
Sárga virágok
ezer csillogó ággal-boggal.
A tarlón innen édes dinnyék,
a tarlón túl az éj.
Tarisznyámba zárom a hegyeket.
Tarlón innen és túl
a távolság szétszóródik,
akár pitypang pihés magja a szélben.
Virágtenger és ezüst fák.
Az elsuhanó út menti erdőkből
vatacukorba csomagolt hüllők másznak elő.
A hang megbújik a lombok közt,
majd égbe száll.
Ami marad,
édes dinnyék és az éj.
Itt várjuk meg a reggelt.
Átzúg a piszkosszürke égen
a zöld, a vörös, a kék.
A hang
sátrat ver a mező közepén,
hófehér pamacsokban
libben szerteszét
a nyárközép,
semmivé lesz,
mint tapsra vert tenyeremben a csattogás.
Az ünnepre terítetett asztalon innen az emlék,
azon túl csak a tarló és vér.
Illatok tükre
Tedd a kilincsre kezed.
Hajnali homályban kitárul a rózsa,
kalitkában énekesmadár.
A szobában függöny leeresztve.
A házban ketten laknak,
a kert közös.
Smaragdzöld fű fölött kötélen
szivacsvirágok száradnak fejjel lefelé.
Tedd a kilincsre kezed,
ahogy holnap tennéd,
indulj balra vagy jobbra.
A kapun túl a zöld szín átúszik
a macskaköves tér felett.
Itt is vége lehetne az útnak,
de arra még van valami.
Szilánkokra tört tükörben meglátod azt,
aki sosem voltál.
Lehúnyt szemed kékje mögött tegnapi vizek.
A macskaköves teret darabokra feszíti
a déli harangszó.
Ezüstös halpikkelyekre hullik szét.
Azon túl csak szivacsvirágok,
vagy semmi nincs.
Az emlékek kockakövein túl
alakzatok szállnak fölfelé.
Jó volna visszatérni a tó síma tükréhez inkább.
Nem látom azt amit te látsz,
de érzem illatát.
A szobán túl újabb szoba nyílt,
azután ajtó megint,
mögötte nyár volt
és szemed kékje,
amint elsímult a víz felett.
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
