Fecske Csaba:
Várom
A Bódván túl a földek
hamar-zöldbe öltöztek.
Vonatfütty, vízcsobogás,
vadkacsákat hírel a sás.
Nap köszönti a parasztot,
fű alól neszező hangok.
Mesék vagánya, a tücsök
bár halandó, a hang örök.
Portól sárga mezei út
cserkészi be a közeli falut.
Fény veri a templom tornyát,
tömött éveken harang szól át.
Ostor csattan, szekér zörög,
tejszínhabos a nyári ég,
a kényeskedő fűzfák fölött.
Mintha hiányoznék valami még.
Nekem való idő ez,
nekem való táj, nekem való,
a fáradt fű rám érez,
egy tőről fakad álom s való.
Madár cikkan át az égen,
árnyékom csurran elébem:
rám vall a sötét kis tócsa,
létezésem szennyfoltja.
Állok, mint kisgyerek bután,
halálom előtt, életem után.
Két sóvár pillanat között
a vágy eleven húsba öltözött,
hogy megtudja, ki vagyok én,
egykor ki költözött belém,
életemet előlem ki élte el,
várom, hogy Isten erre majd felel.
Felén túl
a dantei sötét erdőbe érve belémnyilallt
elsunnyognak az évek öregszem
riadtan néz ki belőlem két rossz tömítésű
szivárgó öreg szem pocakos kis nagyítók
torzítanak el mindent amit csak nézek
ezt a bőrömre égett világot hirtelen kővé vált szívem
elhagytam magam mégis itt vagyok
lennem itt itt vannom vajon cél vagy ok
én nem hiszek benned vagy te nem létezel
édes Istenem mi lesz velem nélküled
és mi veled nélkülem belefulladok
ürességedbe alma álmában eltévedt
kukac vagyok sötétséggel teli a szám
tüdőmben mintha keselyűk vijjognának
szememben bögrényi kék a bakfisokban
akikre ráloccsintom már ott tudom
a majdani ráncos nénikét
szembe jössz velem s én a hátadat látom
mint becsukódott ajtót barátom
Könnyű esti sértés
érthetetlenek
és kiszámíthatatlanok
a szél intézkedései ott
ahol a fény mosolygott
és a dombok bölcs nyugalommal
tűrik az időt
a rakoncátlan ösvényeket
lábnyomok bibliája ez a hely
de már rég máshova rántottak
felszított érzéseim
kutyák hangján sír az éjszaka
a falu szűk utcáiban
csillag fordul le
a kőbánya vöröses faláról
robbantások megszelidült hangja
szétgurult köveken
lapuló lapulevélen
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
