Molnár Lajos
Bőröd fémes fényéről lehull a vakolat
Hiába zárod rácsok, hevederzárak,
vasajtók mögé magad, bőröd
fémes fényéről, mint
szürke hályog, lehull
a vakolat. Már mindent
látsz. Mint két hullám közt
a tenger, kitárod az ablakot, bejön
rajta a huzat, a vonat és a gördülő
kövek. Jön a lámpakagyló,
a tüdős hal, a repülő
gyík és mind a
többiek. Már ott vannak
a tenyered sátra alatt, és
együtt hallgatnak, s porondmesterként
körülötted keringenek.
Szíved helyén patadobogás
Magadra csukod a remeteház
ajtaját és a szemhéjadat. Korábban
még beszélgettél a falban
megbúvó kövekkel, de
ma már csak egymás között
suttognak. Páncélod a fehér
csuha, fegyvered
a barátkötél, térkép
nélkül így sétálsz
a tájakon. A Vértes
erdejében szíved helyén
patadobogás. A patkók
nyomán forrás
tör fel. Patakja bejárja
tested, és a víz
földikutyák járatain
folyik vissza a szívedhez. Így
kering, akár a bolygók
a Nap körül. Minden
ugyanaz. Minek itt a
szó, a tett? Minden
elfér a remetelakban, sőt
az is túl nagy, elég
az agy.
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
