Csider István Zoltán
A lány, akit el kellett volna rontanunk
a cukrászda éppen úgy viselkedett, mint
a lány, akit el kellett volna rontanunk.
kétségbeejtően új volt és csillogó,
és senkitől nem sajnálta krémes-szagát.
dönteni kellett volna, hogyan csináljuk.
ne járjunk úgy, mint múltkor a rádióval.
azt sehogy se tudtuk többé összerakni.
és hát lányt a lomosban mégsem tarthatunk.
ezt éppen annyira ronthatjuk csak el, hogy
még üzemképes legyen, ha visszahozzuk,
és elhelyezzük a márványasztal mögött,
ott szokott ülni. nem lesz új. neve se lesz.
a kétségbeejtést kivonjuk belőle,
saját szagot rakunk rá: a birtokunkra.
Szép, megkínzott
mikor szembejöttél – illetve nem helyes:
ott feküdtél a Selmeci utca sarkán,
szokásos szerda reggeli ájulásban –,
átléptem rajtad. hőségriasztás volt, nyár.
ezért láthattam: szép, megkínzott a húsod.
nem mindig éles a kés a henteseknél,
gondoltam, és hogy ha visszafelé is itt
leszel, hazaviszlek. így. Márvány-betadine.
nincs tiszta törölközőm, se új fogkefém,
csak egy fél házam, fél jelzáloghitelem.
de nem ott lakom. most már nem lakom sehol,
mondhatnám nagyképűen. meg azt is, hogy most
már én sem bízom többé a hentesekben.
a hűtőben találsz inni. este jövök.
Darabos séta
Petrivalcer
jó volna rosszabb. olyan embermentes ősz.
a pincében hétfőn senkit sem találni.
darabos sétába kezdeni. oltott mész
utcákon térdig az életben halálni.
egy még ennél is rosszabb szóviccbe gyűrni
ezt a nyugtalanságában mégis elég
kisimultnak ható térképet. majd neked
adni, hajtogasd össze megint. hogy olyan
legyen, mint új korában. sokrét városunk.
hiszen úgysem olvasol. általában csak
a papír fáradásából tudod, melyik
a kedvenc kerületünk. „ön itt áll.” neked
ez hiányzik. vonatkoztatási rendszer.
legyen elég, hogy ősz van. embermentes ősz.
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
