Gergely Borbála
Havazás napnyugta után
friss hó alól kiemelkedő göröngyök mentén
darabjaira hullott látkép – sebeken megtörő bőrfelület.
ujjbegyeid helyén foltok, mint vadak lábnyomai,
reggelre kettészelik az addig érintetlen területeket is.
a vége mindig ugyanaz:
mikor hajnalodik, saját nyomaidtól riadsz meg
és ha űznek – pánikod még pusztítóbb.
utána nem húzzuk fel a redőnyöket.
a regeneráció lepedőibe burkolózva várunk,
az időt a szomszédból átszűrődő
periodikus zajban mérjük,
a képzelt bocsánatkérések rengeteggé sokasodnak.
én csak az erdei állatokra gondolok,
amik ha túl hosszúra nyúlik a tél,
a napfény hiánya,
szervezetük kimerülése miatt
hullnak el.
kordon
kordonokkal vetted körül magadat.
középen fehér lepel,
mint a szobád falai, a törülköződ, fogkeféd,
alsónadrágod színe.
amire az első éjszaka után emlékeztem belőled.
meg hogy külön takaró alatt alszunk,
mert a tiédbe annyi izzadtság, könny és takony száradt,
hogy nem engedsz aláfeküdni.
félek, a szobádban – ahová olyan sokáig nem mehettem be -
ha tüzet gyújtanánk, nem lenne,
ami még képes magába szívni a füst szagát,
vagy bekormozódna.
félálomban töltöm az éjszakákat, figyellek.
olyan üres itt a levegő,
hogy egy nap alatt bármilyen élőlény megfulladna.
egyre távolabb alszunk el egymástól,
az oxigénhiánytól mind lassabban gyógyulnak
a sebek az arcomon.
kordonokat állítottál,
mert tetteid, útvonalaid rajzolata,
ha közelről néznénk, pixeles lenne.
nincs már min módosítani.
olvadás
el akartuk temetni az elmúlt hónapok tetemeit.
a hosszú évszak fehér takarókba csavarta
levegőtlen párbeszédeinket,
végül hagytuk őket megfulladni.
az olvadás után viszont a talajvíz
kicsordul az ásónyomokban,
most használt zsebkendők borítják a lakást.
feléltük már utolsó hegyeink
energiaforrásait is,
malmot lustaságból nem építettünk,
és most, hogy kiszívtad már minden nedvét,
mint a fagyöngy,
testemmel együtt indulsz pusztulásnak.
karjaid – indák hálója
kiszakítottak minket,
olyan sűrűn körbefonnak,
már alig látok ki mögüle,
a külvilág zajai egyre tompábban
szűrődnek át rajta.
nem tudom biztosan,
jár – e itt valaki,
és ha igen, felismer-e még.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
