Tóth László
Az otthon hidege
Haza sem érsz,
épp csak ledobod táskáid,
már újból elrohansz otthonról,
befizetni a csekkeket,
elintézni a biztosítást,
s amit kell.
Közben hatvanhárom boltba is beugrasz még,
s amikor újból bezuhannál az ajtón,
akkor vesszük észre,
hogy a nagy rohanásban
elfelejtettél hazajönni,
s aki most fáradtan leroskad,
hogy felhajtson egy korty kávét –
a hiányod.
*
Állj már meg,
megállhatnál egy percre,
legalább egy szusszanásra.
Akár egy hatkarú Siva,
egyik kezeddel mosogatsz,
a másikkal a konyhát hozod rendbe,
a harmadikkal vacsorát készítesz,
a negyedikkel elpakolsz,
az ötödikkel ablakot nyitsz,
a hatodikkal port törölgetsz.
A gyerek?
Úristen,
a porral együtt őt is letörölted a szekrény tetejéről,
s a törlőronggyal
kiráztad az ablakon.
*
Úgy vagy itt,
mintha még mindig egy előző életedben lennél,
s én is úgy, mintha már az utánad valóban.
Csak nézel rám, hogy mit akarok tőled,
csak nézlek, hogy még mindig itt vagy.
Mintha egy moziból jönnék ki,
ahová neked eszed ágában sincs már bemenni,
a tekintetem értetlenül akad meg rajtad,
mint az éjszakáim málló falán kirajzolódó Holdon,
a tied érzéketlen űrbe néz,
miközben egyikünk sem érti,
hogy kerülhetett ide közénk ez a gyerek.
Igen… igen…
Valóban hogy –
*
Úristen, milyen messze vagyunk egymástól –
a szemközti fotelben is mintha egy másik csillagon lennél,
nem hallod a hangom, ha szólok hozzád,
s a gyerek fejét is jobbról simogatod,
miközben balról én,
de még véletlenül sem ér egymáshoz a kezünk.
Két idő már a mienk,
a leszben ülünk, im, mindketten,
noha még közös szobánk mostjából
vesszük a levegőnk.
*
Hús voltunk, vér, tűz,
egymás húsa vére,
lélegezni is egymás helyett lélegeztünk.
Néha már azt hittük,
nem is anya szült bennünket,
hanem egymástól fogantunk,
s egymásba kapaszkodva buktunk a világra.
Hús voltunk, vér, tűz,
a teremtés édene virult szemünkben,
s lettünk mára a kozmosz hűlt sötétje.
Fáradt éjszakáinkon nem tartjuk
egymás szemét nyitva már,
a másikunk nevét kereső szánk üregében
csendünk penészvirága.
*
Messze eltartva egymást magunktól,
vizsgáljuk a másikunk szenvtelen,
mint anyagát a tudós,
tudván,
ahhoz messze nincs köze,
amire figyelme néhány pillanatra ráirányul,
ő másutt s másban létezik,
mintha saját testében,
e szánalmas anyaghalmazban sem lenne már jelen,
pedig isten a másikunk szájával lehelt életet belénk,
s azért formált a maga képére minket,
hogy két szólamban társaloghassunk vele,
de mi már csak a magunkét fújjuk,
a kongó éjbe külön-külön recseg bele
értetlen szólónk,
miközben messze eltartva egymástól magunkat,
vizsgáljuk a másikunk szenvtelen,
mint a tudós szenvtelen anyagát.
*
Egymásban mostuk meg arcunkat ezerszer –
bennünk tagadta meg magát az egymásnak ítélt két-egy ember.
Egymást emeltük a magasba, a másikunk szárnya voltunk –
kinek szeméből mára mindketten kirepültünk.
Követ kőhöz: raktuk egybe egykor külön-világunk –
a kozmoszban kering most elárvult ágyunk.
*
Elfogytak a történeteink,
magunkat se,
egymást se mondhatjuk tovább –
kiürült térben bóklászunk lélektelen,
istentől nem kapunk több álmot,
s ő sem álmodik már
velünk.
*
Levelet írtam az imént neked,
és rögtön át is vittem hozzád a konyhába,
mert már a beszédet is elfelejtettük egymás mellett.
Ha találkozunk is még olykor-olykor egymással,
az nem te vagy és nem én vagyok,
csak csendben hallgatjuk a másikunk,
vagy némán tátogunk,
mint az ég halai
éjjelenként
a vigasztalan égbolton.
*
Tegnap ismét hullott a hó –
ma már csak bennünk kavarog,
szemünkből fagyos szél suhint ki,
s jégcsap peng
közös emlékeink helyén.
Csak gyermekünk szívét tölti még el
valami furcsa melegséggel
fűtetlen otthonunk.
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
