Balázs Tibor
Valaki én
Valaki ént
mondok ki.
A loncnak odavetve, kőkerítésnek dobva,
árnyakba nyomorítva, fényekbe perzselve,
zuzmarához lapítva, istenekhez,
istenverésekhez kenve.
Odahajítva a napsütésnek,
királyi trónnak, mennyeknek,
mennyezeteknek.
Az Időbe kipenderítve,
kapualjakba kergetve, utcára kizsuppolva,
leszakadt fények függönyeibe,
fénytöréseibe szalajtva,
miközben lehetnék én a lonc, a kőkerítés,
az árny, a fény, a zuzmara, az isteni hasonmás,
íve a napsugárnak,
és akkor én lökném be magam
egy testbe, az egyetlenbe, amiről tudok,
amelyik tud rólam, tapintásaimról,
vakoskodásaimról, meg látomásaimról,
és kóborlásaimról tud, előre és vissza
az Időben,
egy testbe, melyről mi mindent tudok,
és amelyik mi mindent elárul rólam,
és körülölel engem,
és körülölel Téged is, teremtő Úristen!
De nem lehetek, mert éppen akkor vagyok
zuzmara, amikor lonc lehetnék, mert éppen
akkor menny, amikor mennyezet, és éppen
akkor fény, amikor fénytörés, és ez így
sorolódik tovább, végedes végig.
Neked vetem hát oda magam, Uram,
tégy te a fénytörésbe, a verésbe,
akárhová, csak szituálj engem,
csak gyermeked kereszthalálával konstituálj,
csak a jobb lator hitével semmíts,
csak Rilke daimonával transzcendálj,
legyek a heideggeri apokrif
evangéliumba behúzódó Akárki,
legyek a sartre-i hiábavaló passióba
menedékjogot kérő Másik,
dekonstruálj,
vess a gyehennára,
de érezzem, hogy pörkölődik bennem
a zuzmarád is, nem csak a fényed,
de ne hagyj ide-oda vetődni,
de ne mondd, hogy bitangolok,
és hogy csak mondok
valaki ént
a dolgaid
és a dolgaid neve
közé.
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
