Zsávolya Zoltán
Időmkorán
Hengerkamion robog elő mindegyre a múlt
felejtett alagútjából: az idő jövőbe vágott szakadékszája
ez; a kettő egybe nyílik, körforgón. Saját
farkába harapón, mint mondogatják. - - - Nekünk
akkor is volt hóemberünk, amikor
nem hullott a falura a fehér áldás; apám
kertészkedési hobbija fügebokrot is telepített
a ház előtti kordonhoz. Állt aztán papundeklibe,
fóliába csomagolva a délszaki csoda, karcsún,
suta-lányos kísértetiességgel – jóformán
„mandulafácska” – az őszi fagyoktól egész
tavaszig; ezüstösen olvadva bele a havas halálba
maga is, ha úgy adódott, ám idegenesen világolva
a sár, a fekete göröngyök által sötétre nyelt,
megkopott fényű holdsugárzásban, ha kutyaugatás,
pehelypilinke se tagolta a fagyos csendet. – Mintha csak
Janus, Váradról szánon megint egyszer épp kicsapva el-el-
néztem, pillantásom szárnyával úszva, szobámból
a törékeny, oda-nem-való alakot. Gyakran. Az utca
túlsó oldalán meg a tejcsarnok lebetonozott placca
húzta a tekintetem; hűtőgépe zúgott késő éjjelig, akkor
jött amaz kamion vételezni; a közvilágítás árnyékbarázdák
hangulatát keltette ott, szemben velünk. Mi, „gyüttmentek”
még szőlőlugassal is körítettük nem annyira aprócska
„birtokunk”. Dísznövények, tucatnyi féle egzotikus virág,
s gyümölcs bőven akadt. „Ezeknél” – hangzott a lakosok
véleménye rólunk – „olyan dús minden, hogy el lehet
tévedni”. Nekem először a tejcsarnok spontán agórájának
irányában, ahol tavasztól őszig zsinatolt alkonyattal
a különböző nemű ifjúság. Télen mementó:
törékeny, lámpa- és holdvilágította lidérc álhava, fehérsége
– nyáron aztán, fóliátlanul, önmaga sötét-üres ágköze –
mutatta az utat már a kiskamasznak a vonzó, nem éppen
„tiltott”, de tévedésekre is éppen időben, vagy talán még
idejekorán bőséges alkalmat adó, vibráló, átellenes táj felé.
Kapor és ecet
Egész lakás, volt szülői ház – szénhidrát-
diétából... Hiába, a gének nem tagadják meg
magukat; épülnek és építenek. De mit is
pontosan? «Meglátod, majd Eszter
főz neked», mondta édesanyád. Csakhogy
közénk feküdt, a jövőt aki győzi, mint meztelen
kard pengéje, grál lovag s hölgye ágy-
elválasztó deszkája. Nagykoncertet így már aligha
csapunk a konyhán dúdolgatva, «szólókarriernek»
nevezhető történet lép be egyikünknek, másikunk-
nak – külön-külön. Lázban égni csak a tűzhely tud
már, zöldségek alatt; kapor és ecet korántsem
fűszerezi igazán, csak szolidan, s a neve gyalult, főtt
tök ennek. Ennyire egyszerű és: alapvető.
Tök, totál hülyeség másképp mondva. Hogy a
politika megoszthat, -szakállas bölcsesség. Lobog
a lábas, ritmust zörög, szuszog, fúj, gőzöl... El
kell énekelnie pár nótát, őrizkedve, mielőtt még
késő lesz a teljes életidőnk csontszövettani
fosszíliáinak, hogy legalább hangzó emlékként
visszamaradhassunk.
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
