Garaczi László
Előhívás
Ugyanaz a kép: apró repedések, elmozdulások, hibák
a megfékezett időn.
Változások finomszerkezete, lassú erjedés:
puhuló gyümölcsként érő alkony.
De ez most valami új: minden az, aminek látszik, de minden, ami látszik, nem az.
Nem értelmezni, nem üzenni: de mit nem, és kinek,
egy sötét pincerekeszben guggolva.
Vonalkák
Szegycsont mögött a jel, hogy alkalmas vagy.
A csupasz test iróniája, mint orvosi etikett,
a nő magyaráz valamit, hivatalos ügy, és ha
megtudja, hogy ismered az apját, stílust vált.
Mint tarvágás gyorsítva, vagy színházi szünet:
unalom és önkény a feszengés szószával leöntve.
Idegenség fojtogat, bólogatsz, feketülsz odabent,
joggal, gondolja, kedélyed kint hagytad az utcán,
hol földbe szivárgó méreggel töri a köd a betont.
Gyors áttűnések vágytalanságtól a felismerésig:
mészpor vagy vödörnyi sárra szórva, és vissza.
A meglepő nem a tüdő elbetűsödése, mondja a nő,
hanem a továbbra is makacsul működő kohézió,
hogy a robbanás pillanatában is a vonalkák közt
maradsz, idegenül, egybecsomózva, boldogan.
Poétikus séta
Nincs mit elrejteni, nincs hová, a ház üres, a járda tele.
Esőcseppek koppannak a leveleken.
Jegyet lyukasztasz odalent, az alagútból fúj a szél,
egyedül vagy itt, és még te vagyok én is.
Ne félj, hogy a tekintet elárul, lüktető erek, bőrpír,
szapora levegővétel. Ruha vagy, ami kifordít és megnyúz.
Kibomló cipőfűző és nyíló könyvfedél. Tested előtted jár, mutatkozik: a hiábavalóság mintái, a pompa semmije.
Nincs, ami benned megőrülne, megkondulna, kilengő súly.
Olajszagú huzat lapoz rajtad.
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
