Molnár Illés
Vaktérkép
(részletek)
A várost, ahol felnőttél, téglánként hordták el.
A kórház, ahol felsírtál, a földdel lett egyenlővé.
Megárvult, csonka kövek között hüllők napoznak,
az évszak végére megsárgul a fű, emlékezőfehérjéid
egyesével oltogatja ki egy gondos ujjbegy, mióta nem
nézel vissza. Egy másik város kopogtat homlokod mögött,
farzsebedben négybe hajtott vaktérkép, ha odaérsz,
kiteríted és elsőnek a kapuját rajzolod meg, hogy
biztosra menj, hogy tudd: már odabent vagy.
Sok várost kell még kihordanod, hogy bejárhasd
a víztükörre épült csipketornyok kecses remegését,
a föld alá épült utcák tompa morajlását, a klónozott
óriástölgybe vájt, lakóikkal együtt növő házak és utak
erezetét, a saját szennyvízhálózatába zuhanó metropoliszt
és a csatornából előbújó fényérzékeny nemzedéket.
A falakban hallgatózó hamuszürke arcokat,
makacs maltert, melyről minden festék lehámlik,
a felismerést, hogy az élet a hibákban van elrejtve,
és akárhogy csapkodsz a nyelveddel, a jelentést
végül a botlások szegmensei adják, a barázdák egy
agyonhallgatott lemezen, egy agyongyötört arcon.
*
Simára gyalul az idő. Nem akarsz
kimenni a fényre, mert ott túl sokan
vannak, és túl nagyra nő az árnyékod.
A hálóban csak a lyukakat látod,
a textúra hiányát, a vákuumot, ami
motivál, ami szippant önmagába.
Olajosnak, magvasnak gondolunk
mindent a héj alatt, pedig a lényeget
a felület barázdái rajzolják körül.
Az ébredés utáni első belégzés csendje
és az útrakelés megelőzött némasága
összekoccan. A fej huzatos üregeinél
lehet-e mélyebb sebhelyed? A világot
szemeiddel gyúrod és dagasztod,
de a nyelv pogácsaszaggató. És hiába
keletlen, ha teljes testeddel emészted.
*
Álmaidban egy árok mélye vár, megmártózol
tiszta és mély vizében, a túlpartra való sietség
nélkül, neked az árok medence: nem határ,
inkább állapot. Mire felébredsz, a gondolataidat
is árkok veszik körül, füledben nagy robajjal zúg
minden szóköz, sortörés. Azután elhallgat, és hiába
evickélsz a túlpartra, csak vizes leszel, de semmihez
sem közelebb. Az idő ráncosra áztatja bőröd,
az érintések viszolyogtatóvá, a mozdulatok ívei
könnyedebbé válnak. Egy adott mélységen túl a fénynek
az emlékét sem ismerik. A határok nem ott húzódnak,
ahol térkép mutatja, nem az itt és ott, nem is a fent
és lent között, hanem közted és közöttük.
Egy arc rejlik a ringatag tükör homályában.
Légmozgások fodroznak ráncokat homlokára,
mint felvonón, indul most feléd, egyes szám harmadik,
egyes szám második, egyes szám első személy.
*
Barlang mélyére szállsz, darabokra tört
agyagedények szilánkos szépsége hajt.
Csak ami megtört, annak van története,
csak ami nincs már, arra emlékezhetsz,
léket vágva a hártyás szárnyú, dermedt időn.
Mondhat-e bármit a korsó alakja a vízről.
Beszél-e neked a kút mélyéről, a patak
ritmusáról, a folyam erejéről, az eső
erotikájáról. A szilánk szemet szúr.
A rozsda eret vág. Az agyag törmelék,
félbehagyott mondat. Levegőt vesz
és új testet gyúr magának, be nem áll,
kiszáradt a szája, otthonra lel egy folyó
szemgödrének tisztító torkolattüzében.
Megjelent a Bárka 2013/2-es számában.
