Dudás Sándor
Holnap is lesz ma
Holnap is lesz ma, halaszd hát
tegnapi
emlékeid jobb időkre!
Amit múltunkhoz ad tudatunk,
képzeletünk játéka, az
csak többlet,
semmiképp nem nevezném
vágycsalásnak, tévesztésnek.
Begyűjtött virágaink
vázában
éppoly kedvesek, mint a
kertben illatozók. Csak őket
megérintette a hervadás.
De szemed
ha rám néz, tavaszhitető
bimbó-habzást, ágak nélküli
rügyeket látok, érzem az
illatuk:
emberlétünk kiteljesedését
a vissza és előrejátszó időben.
Mikor szeretsz
Mikor szeretsz, az ablaküveg
rám kacsint.
Feléd fordulok, mézízű
a fény, mosolyod: más Nap!
Közénk téved régi fenyves,
elnézést
nem kérve alkalmatlankodik.
Felzuhog véremben
a tűlevelűség, az ózonillat.
Kitörő
vihar csap idegeimbe, régi
emlék, zúg, zuhog a félelem.
Tüdőt bénító embervihar,
a mai
holnapért, célja: kimondani
bennem a csendet, mintha
ide neszek, zenék, hangok nem
érnének,
csak nyár lenne, amit megértünk,
s csak kettőnk ünnepe az élet!
Minden elképzelésünkből
Minden elképzelésünkből
hajó lesz,
elindulunk végtelen kékséget
tükröző tengeren, csendünkből
hullámok csapnak az égig.
Özönvíz
előttiek: Noé biztonságos
bárkájára menekítjük
emlékeink a mindent elsodró
jelenségek
elől, ami velünk, értünk, de
mindenképpen miattunk történik.
Csillagaink is csupán azért
ragyognak,
hogy feléd navigáljak.
Ragadozó halaink, bálnáink:
nyugtalanságaink szétúsznak.
Nem törvény
és nem hangulat. Partjainkban
megmártóznak a hullámok.
Állunk a Tiszánál
Állunk a Tiszánál. Mellőled
költözöm
a parti fákba, kő-mellvédbe,
a folyó lusta hullámaiba.
Lombok áttetsző zöldjéből
ragyogok
feléd. Ágaim között elbújt
madarak trillájával hívlak.
Simogat kavicsnéma csönd:
ujjaim
játszanak így bőrödön, érzed
az önmegadó vágyak melegét?
Szellő hűsíti arcod, ám
hirtelen
szoknyád alá szökik, felkacagsz.
Arcod ilyenkor elragadó!
A Nap verejték-aranyat
csurgat rá,
kúszó gyöngyök. Kő árnyékból
repedés-kígyók sziszegnek.
Megjelent a Bárka 2013/2-es számában.
