Csillag Tamás
Hideg, keresztelő esőben állunk
Mintha már álmodtam volna veled,
megírhatatlan verseket látok
úszni a szemedben,
egy visszalopható ország
kisírhatatlan holdkorongjait.
Én eddig idegen kontinensekre vágytam,
gépfecskék leszigetelt bordái mögé
eleven madárszívnek, s most csak
leigázhatatlan hajtincsekről
tudok álmodni, melleid után nyúló
titkos délutánokról.
Hideg, keresztelő esőben állunk,
mint a tébolyult szeretők,
s nyitva felejtett szemekkel
bámuljuk a vízcseppek eltűnő bombatölcséreit.
Magunk se hisszük,
hogy most találtunk haza.
Rézsútos eső
Katedrálisok csendje szorítja mellem, ha nézlek.
Engem most kell, hogy szeress!
Szeretném magammal vinni a hajad,
s illatodat arcomon
az ősz nehéz párái ellen.
Nekem semmim sincsen,
csak a mutatványos mosolyok
mögötti, megkéselt reményeim.
Téged sejtelek már az októberi, rézsútos esőben is,
minden öngyilkos gesztenyeszemben
a te hitedet hiszem.
A szeretők legszabadabb szemei is
nyitva felejtődnek a kopaszra borotvált fákon,
a csontig csupaszító időn,
mintha középen állnék, s minden égtáj
felől egyszerre fújna a szél.
Engem most, most kell, hogy szeress,
mert sosem tudnék elbúcsúzni tőled.
Estike
Félek, nagyon félek. Nézz rám!
Mi megkínzott, kiokádtam.
Az én lázam benned bujkál,
a szemedben, a bokádban.
Unom a böngésző-magányt,
hogy kereslek, de nem vagy itt.
Téged jobban senki se lát:
a hiány vizslat, s felnagyít.
Bánatomon nem segíthet
se gyógyszer, se tudós szike,
a szívem egyre szelídebb,
és gyöngébb, mint egy estike.
Elképzelem
lázadozó hajad,
a vállaid fölötti holdat.
Panelszobám
régészeti árok.
Ma nem tudok álmodni rólad.
Szemeidben
elfér egy megtalált
ország összes lázas katángja,
szemeidbe
beleillek én is,
s minden szerető, aki árva.
Mintha magam
is csak vendég lennék,
mintha egy éjszakára benned.
Nem lehetünk
halhatatlanabbak,
nem lehetünk meztelenebbek.
Szeplők
1.
Kisírt szemeid vörös égitestek,
könnyeid forró, sós meteorok.
Egyformák vagyunk, ártatlan fegyencek,
egyformák, mint a kényszerzubbonyok.
2.
Anyajegyek, szeplők.
Újra anyajegyek.
Újra szeplők.
Csak egy lassú, megbocsáthatatlan ölelésre vágyom,
gőzölgő, puha vállgödrök kisírható
karácsonyára,
istenek előtti csendre.
3.
Itt még ártatlan a beton,
ártatlanok a kövek, a rések.
Én nem állhatok a kiáltozók közé.
Egyre jobban vágyom vissza a földhöz,
ott a madarak ítélőszéke
olvashatná fejemre maradék csillagaimat.
4.
Talán a gyilkosok. Talán ők se.
Lélegzet torkolattüze a szádon.
Egyedül vagyunk, mintha senki se.
... mintha már senki se tartana számon.
5.
Mintha
álmodtunk volna már hasonlót.
Mintha most is álmodnánk.
Hosszan nézzük egymást.
Örökkön örökké
Megszokhatatlan a csend,
az összeaszott mákkoponyák,
és a lakótelep csontcsikorító csendje.
Nekem nincs vőlegényruhám,
egy széthordott ország
mezítlábas leventéje vagyok.
Néha meg-megsötétedik a szemem:
kigombolhatatlan ingeket sejtek
a csapkodó esőben,
gyaloglábon kihordott, lázas
érintéseket.
Én már mindenütt a hajadat látom,
engem már minden út elvezet a szádig,
az egész kitagadott kontinensen
csak te tudod átmenteni
nyári tekintetemet az őszön,
a szobafalak függőleges, meszelt hómezőin.
Legjobb lenne sáladba kötve kiszöktetni belőlem
minden megmaradt csillagot és szeplőt,
minden megmaradt anyajegyet,
elárverezhetetlen hazámat,
s gazdátlan életemet
örökkön örökké
ámen.
Megjelent a 2013-as Bárkában.
Ajánljuk még:
