Simek Valéria
Csurran
A nyelv édes teje
csurran szádból.
A humánum megvakult
tükör, illatába fagyott a
rózsa. A patak
halkabbra szelídül.
A kitaszítottság ágain,
a madár szárnya alól
kihull az éjszaka.
Az idő talpa alatt
A hullámzó júniusi
messzeségben virág-
tüzek lobognak.
Jegenyék zöld lángja
porlad, s a csordakút
gémje eltörött.
Fölszakad a múlt,
sok bűvös, régi pillanat…
Forró fürdőt ont a Nap,
majd arcunkon eső kopogtat.
Vezess át az úton, sárban
már ne csatangoljak!
Egymásra nézünk, ismerjük
a ki nem mondott szavakat.
Az idő talpa alatt
lépegetünk igéink
viharában.
Az ég hajló ágán
Délben az ég hajló ágán
gyümölcse csonthéjába
zárva édesedik a nyár.
A természet menetrendje,
földszagúan hihető.
A lég megtelik
fecskezuhanással,
nyárfazizegéssel.
A megszokott ízek,
mozdulatok tapintható
bizonyossága. Virágporos,
reszkető nász. A kacagó
kedvű szél sem árulja
el, hogy itt a Föld
himnusza zeng.
Kimért időnk
Ablakrésnyi világom
résein beszivárog a Hold
fehéren. Pillanatonként
öregszem, keverem érzéseim,
hitem. Búzaszem hull az
utamra, kicsírázik.
Úgy jössz, mintha engesztelni
akarnál, hozzám hajolsz,
arcunk szinte összeér.
Leszivárog az este a
tetőn, fehér falon.
Óránk megáll, kéményünk
füstje száll. Látod, kimért
időnk így lobban el.
Megjelent a 2012/6-os Bárkában.
Ajánljuk még:
