Dudás Sándor
Futás
Arca az elszánt messzeségé.
Szépség-vert szívvel
nézek utána.
Torkomban kések,
vércsókra várva.
Az út vagyok,
felsebez futása.
Fű-álmaim
sóhaj kaszálja.
Nézek utána.
Nem tekint hátra.
Átizzadt blúzán kirajzolódik,
s fölém borul
szíve éjszakája.
Nagymama
Ül a kertben, lelkén
évek zúgnak át.
Olykor el-elszundikál.
Én látom csak:
vállain ül,
csőrében tartva a csöndet,
kilencven madár!
Szeme meghalványult kékje,
szikkadt arca ezer ránca,
fejkendője árnyékából
néz a közönyös világra.
Míg évek zúgnak lelkében,
s olykor el-elszundikál,
elrabolhatatlan csöndjét
őrzi mindörökre már –
akkor is, ha tovaröppen,
kisurranva az időből
mind a kilencven madár!
Elégia
Bogár mászik a földön, megáll hirtelen,
tekergeti csöpp fejét, valamit keres.
Restelkedem egy kicsit: nem tudom nevét,
bár ezzel csak testvéribb közöttünk a lét.
Csönd. A világ így teljes. Zeniten a Nap.
Szétfolyó pont, ahová most szemem tapad,
miközben elmém járja józan rettenet:
annyi sem leszek majd, mit egy bogár keres.
Megjelent a Bárka 2012/5-ös számában.