Iancu Laura
Üvegtekintet
Félrebeszél,
angyalom denevér,
belekap a hajamba,
mint érett gyümölcsfát rázza.
Emléktelen, ne fosztogasd
gyermekruhám,
egyik utat horgoltad a másikra,
valld be, anyám,
sötétben válogattál nekem jövőt,
lukas órába’ mérted az időt.
Út mentén legyőzött,
megcsonkult angyalhad,
megőszült Madonna,
tekintete tiszta tekinteted,
tán ti már hazaértetek?
Arccal a falnak…
ma is sokára érsz haza.
Az úton nem szólít meg senki,
csak a kövek gondja
nagyobb, csak a madaraké,
közülük való vagy te is,
folyó, folyóban víz,
víztükör és tisztaság.
Hangod ma is a régi,
hallom a bölcső dallamát.
A vasárnap is rád sötétedett,
reggelre adtál vacsorát,
onnan tudom, otthon jártál,
hogy mellém tetted Máriát,
ki hajnal felé veled ment,
megraktátok a boglyát,
aztán szaladtál a téeszbe, nyomba,
a Hegyvégétől vecsernyére,
mit osztogatnak a templomba’?
Vízen
Tegnap, úgy három után,
nehezemre esett,
átkeltem a Dunán,
egyenletesen,
mint, aki örökséget hord a hátán,
és a tekintetében.
Akkor újból mondani kezdtem:
hogy szerettelek, az volt a büntetésem,
s mint viharban szalmaszál,
megjelentél a szélben,
porlepte istenem,
bevérzett két szemem.
Megjelent a Bárka 2012/5-ös számában.
