Molnár Lajos
Patyolat felhőket
reklámozol
A bejáró vagy, buszozol, mozdulsz
mindörökké. A benzingőzben
kering az elektron az atommag
körül, vagy a Nap pörgeti
kenderkötelén a Szaturnuszt, minden
ugyanaz. A kertben menetrend
szerinti csiga rágja a cédrusok
levelét. Belőle is kifogy
a szó utolsó cseppje.
A gyors hashajtás majd
megtisztít, patyolat felhőket reklámozol
az égen. Felvonulás május
elsején, díszmenetben századok,
ezredek. Nyílvesző suhog el
a megálló mellett. Nem
szállsz le, hucul lovon
utazol tovább. Benned győz
Bendegúznak vére. Az ajtó
csukódik, vigyázol.
Mélytengeri búvár vagy
Hó hull a tükörre, fogkrém
és borotvahab kristálypelyhei.
A hóhullás zúgó propellerétől
alig látod magas homlokod,
pedig a ráncok emeletében
épül az idő városa.
Nyolcezer éve jeleket
róttál egy agyagkorongra, ma ez
bőrszíjon lányod nyakában.
A kád víztükrén eltűnsz,
mélytengeri búvár vagy. Keresed
az élet gyökerét. Benne
a nedvek kisarjadnak, az indákra
pacsirták ülnek, füttyükkel
teremtik az embert. Arcodban
ezer másik arc
mintája. A tulipános láda
virága lehet épp
tigrisfej is, amit a szemed
épp látni akar. Rejtély, kit
is tükrözöl vissza.
Amit nem mondasz ki,
az fehér lesz
Papolsz, mesét vagy misét
mondasz, hintázol kenderkötelén
a harangszónak. Bongásod elhozza
a tavaszt. Naptámadatkor nyelved
indásodik, bemárciusozza a keretet,
idusára szavad rügyeket
ragoz, a pillanat ágaira
levél galambokat ültet.
Amit nem mondasz ki,
az fehér lesz. Tejet iszol
vagy teljességet. A pillangós
madárka lesz a mesemise
mátkád.
Most már írhatsz
Most már írhatsz. Megkeresed
a papírmalmot, te leszel az első
papírmerítő. Tintát készítesz
lámpakoromból, a lúdtól ellopod
bal szárnya evezőtollát, tollkéssel
hegyesre metszed. Most már
írhatsz. Válhatsz Csontváryvá,
teve hátán lovagolsz be,
vagy Matthias Rexé, sohasem
halsz meg. És 990 évvel korábban
leszel Atilla is, és nem értik, hová tűntél el
nyomtalanul. Keresnek kőlapok
réseibe bújva. Ha már mindez
voltál, elmehetsz Sanghajba,
és a Century Avenue 92. emeletén
a bárpultra könyökölyve most
már írhatsz.
Nyálas verseket írsz
Kopogó csigaház a gondolat,
tovahalad az eperlevélen
nyálcsíkot húzva maga
után. Nyál és egyéb
nedvek. A szerelmet ki kell
mondani. Amit megnevezel,
csak az van. Sorokat
rósz, házak sorát
írod rajzasztalodon, héjat
hajlítasz a lakók fölé.
Ablakai csillagos egeddé
lesznek. Kaput is faragsz,
szavak bejáratát. Ki itt
belép, magaddá fogadod.
Határozókkal, jelzőkkel népesíted
be a várost. Rögökből rügyezel
házat a Teremtőnek. Ki várost
épít, ki csak verset. A szerelem
a legszebb teremtés. Ha a csiga
visszahúzódik, nem láthatod,
ki lakik a házban.
Hajóznod muszáj
Hajózni szükséges, élni
nem muszáj – mondtad hajósaidnak,
amikor Pompeius voltál.
Ez a közlekedés. Papírhajód
kapitányaként dobálnak a hullámok.
– Hol a hullám? – kérdezed
magadtól. Élsz még,
Vitusnak hívnak, és Szent
Gabriel vitorlással felfedezed
a Bering-szorost. Ha a forgalomban
nem haladsz, az a
közrekedés. A hajó oldaláról
vízcseppek csapódnak a szemüvegedre.
Tengernyi a munkád, fölfedezed
önmagad. Földeríted a partszegélyt is.
Idegesítenek a közeli partok,
a feszültség bennmarad, ez a
gőzrekedés. A hosszú hajóúton
a vitorlákra írsz verseket,
mert hajóznod muszáj.
Megjelent a Bárka 2012/5-ös számában.
