Áfra János
bevérző ágyak
kért, hogy otthon végre nyúljak magamhoz,
legalább próbáljam meg, mert így velem nem
megy, képtelen vagyok a szenvedélyre, még
a pupillám sem tágul ki, ahogy bele nézek
a szemébe, nem mozgatom a kezem, ha hozzá
érek, csak ráfeszülök a törzsére, akkor is el kellett
indítania a csuklóm, mikor meg akarta ismerni
a testem, leszedte rólam a ruhákat, aztán ahogy
először volt bennem, én felsírtam a mellkasára,
mert átszakadt az első húzásra, kicsúszott, hisz
összerándultam, leszállt mellém, tehetetlenül
nézte, ahogy felsikítanak arcomon a könnyek,
pedig te vagy a harmadik, akinek első voltam,
ezt nem értem, ilyet még nem tapasztaltam,
gondolta, és olyan volt, mintha egy kislányt
vigasztalna, aki csípés utáni bőrét kaparja,
ahelyett, hogy tűrné a fájdalom múlását,
én próbáltam, de feszült, megfeszült a széle,
körben, és szenvedtem, ahogy kicsordult
alul a vérem, megvetés volt a levegőben,
de aztán végigsodort lábszáramon ujjaival,
körkörösen a térden, átkarolt halkan, szépen,
négy hónap alatt négyféle ölelésre szoktatott,
ez volt a legkedvesebb, szerettem, a kezét,
ahogy hozzám puhult, és most magamba
engedtem volna, az arcát a mellemre,
az orrát a nyakamra, de már tudtam,
hogy ő majd másba is akarja újra,
akibe jobb volt, régen, mélyen
kezdettől késő
csak akkor válik érdekessé a férfi,
ha már érezni rajta a többi nő szagát,
ő meg csak gyerek volt az elején és
nem tudta elengedni magát, nézegette,
hogyan feszül a mellemre a kabát,
tapogatta a fenekem a nadrágomon át,
aztán lassan ellazult, mert azt gondolta,
többet nem lehet ott, ahol nem vagyok,
így hát szavakat aggattunk egymás
testrészeire és aszerint éltünk, kizárt
minden mást, a barátait, a bulikat értünk,
így elkerülve a magányt, mert belátta,
hogy nincs jobb hely a boldogságra egy
szerelmes női testnél, de nem lehetett
sokáig bírni, hogy a tekintetével rendre
ráélvez mások arcára, így végül amit
érdemelt, csak azt kapta, beleborítottam
az árokba, aztán a kapu mellé térdelve
figyelte, hogy aprózódnak a szavak,
mindketten éreztük, hogy nincs is igazi,
nincs igazság, a földön csak magány
van, és mi mind magányosak vagyunk,
így számolódott fel azonosságunk
egyetlen mondatnyi őszinteség alatt,
s egyre mélyebbre nyomtuk egymást
minden egyes folytatásban
másképp a nem
az anyagok találkozása által, mint folt
a testről leváló mozdulatoktól, felszakadunk,
egy másik lehetséges térben, egy másmilyen
lehetséges mi, most nincs már, csak az, aki
mielőtt megölelt volna egy este, ismeretlenül
válaszolt az e-mailjeimre, mert hitte, hogy
együtt talán kibogozzuk majd, ami a szemébe
van varrva, a buszon a tekintetét kerestem,
de észre sem vett, csak amikor leszállva
a napszemüveget levettem, ezzel törve
meg a köztünk lévő távolság nyugalmát,
csak a miniszoknyámra figyelt, a szájfényre
ahogy elhúztam a szavakat, s kinyújtottam
felé a kezem, aztán megbeszéltük, hogy
pár nap múlva, és sokszor voltunk együtt
így újra, átkarolva vagy odabújva vártam,
hogy végre akarja, de csak stroboszkóp
alatt mozdult össze a testünk, mikor nap-
szemüvegben technóra verettük, mintha
nem is lett volna semmi köztünk, pusztán
átmeneti kapcsolások a szavaink mögött,
nyomok a nyom alatt, ahol már alakzatunk
sem épp a most, egy előző életünkben
testvérek lehettünk, így sosem válhatunk
azonossá mostani önmagunkkal, ezzel
adtuk okát a köztünk fellépő szakadásnak,
hogy nem sikerült együtt a kishalál,
és a rés bennem már végleg másra vár
zárlat
bizonytalanul vagyunk otthon,
egymástól messze, itt csepeg az eső,
ott tiszta az este, egy levélben pont
azt írom körül, hogy vége, de nem most,
már sokkal korábban kellett volna tartani
a szavam és nem táncolni vissza,
a szeretet bonyolult dolog, mi csak
egy csomó voltunk rajta, játszott
a teste, és megremegtem keze alatt,
mikor hátamon szétkente a masszázsolajat,
jó volt nézni a szemvonalát este, simogatni
orrát, bele a boros csendbe, csak hozzá
volt kedvem, és máris szenvedtem,
ha boltba ugrott le, gyertyafénynél vártam,
harisnyakötőben, elrejtve közös félelmünk,
rám tartott, s élveztünk, de nem, tovább nem
akarom hitegetni magunk, megalázó ez
a helyzet, amire talán nincs is szavunk,
le kell zárni a vergődést, a levegőt vissza-
nyelem, vagy tükrön hagyom a fürdő-
szobában, el akarom felejteni örökre,
hogy szeretkeztünk a zuhanyzó párájában,
ennyi volt, ma is le kell válni valakiről,
mégis lehet, hogy a fokozódó távolság
újra érezteti majd rontott közelségemet
Megjelent a Bárka 2012/4-es számában.
