Eszteró István
Lomtalanítás
Sok év kacatja összegyűl,
kívül, belül se fér el,
tavaszba, nyárba ősz vegyül
a közelítő téllel,
egymás hegyén-hátán tolong
a tárgy, a csatlós emlék,
volt csatatér porába font
sugár tart seregszemlét,
füzetbe írt betűgomoly,
hitvallás, tinta pacni,
törött tükörbe fél mosolyt
próbálgatsz összerakni,
páratlan szárú fémkeret
lencséjén szürke hályog,
szellő lapozta tételek
menesztett hazugságok,
foghíjas klaviatúra,
kábelhalál, világháló
aranyhala sárba fúrva,
kívánságokon pókháló,
dobozka, színe nincs szalag,
tán félretesz, még megbecsül
a fiók, kincseket tagad
le, eldugdosná legbelül,
a vállfákon lengő magány
személytelenné lett ige,
a hiányokra nincs arány,
felöltözik a semmibe,
por, pára, füst időidom,
kering a dolgok lelke itt,
egy villanás a fénycsíkon
sötétbe fordult percekig.
Kristálygömb
Elbocsájtott kezek nyomán
befagy a lég, kristálygömbben
évek hava hull szaporán
cikázó halvány körökben,
anyám száll kislánykorába,
ruhácskája hókristályból,
menyasszonyi máris tánca,
megágyaz hófehér tájból,
deres haja leng az égre,
jegenyefa tótágasban,
csillag tapad a gyökérre,
szénvasalót lóbál lassan,
télvirágos függönyökön
rebbenő kékeres kézzel
simogat már mindörökkön
kavargó pehelymesével.
Grönland vagy talán nagyobb is
lélegzettől lélegzetig
a körénk fagyott golyóbis,
forog néhány évezredig,
elbocsájtott kezek íve,
hajtincs, ujjcsont ezüst tálba
jégpáncélból a felszínre
kerül ásatásnak hála,
lefújják a törmeléket
homlokról, elgörbült szájról
kímélve igaz igéket
szorongató jéghazából,
lúdbőröző tócsafényben
egymásra talált szótagok
elvillannak kéz a kézben,
egy kristálygömböt forgatok
A megváltás hullámhosszán
Hallgatom a danát
félig szenderegve,
álomszilánkok közt
betör életembe,
mintha fakó hangon
tér- és időn túlról
kínban forgolódó
száz galaxist súrol,
mi közöm hozzá, ha
lázas űrben fázik
cserepes ajakkal
valahol egy másik
világnak virága
vasszeggel veretve,
mikor fűnek-fának
megvan a keresztje,
hurcolja napestig
lankadó énekkel,
lehet-e még hinni
megalvadt lélekkel
eszméleten kívül
lengő ősködöknek,
ahol a csillagok
markukba röhögnek,
hallgatózom mégis
fényéveken túlra,
talán a megváltás
kezdődik el újra.
Megjelent a Bárka 2012 /4-es számában
