Hartay Csaba
Mélyre
Sötét táv. Csatornák átka. Alagutak.
Kiplakátolt álmok. Bolyongás éje.
A jó rosszra hajlik. A sekély mélyre.
Az utazás nem vált megérkezésre.
Aki átlépett, vár. Önmagára, ott.
Harmadik alakban nem lehet halott.
Az arc. A hang. A tett. A szó.
Leoltott félelem, szelíd útravaló.
Nem szakad. Folytonos vég.
Nincsenek évek, fiatal a rég.
A nap korom. Az óra hallgatag tó.
A másvilág nem másolható.
Szállj le a boldogságról
Most a depresszió. Ezer éve csak tűz kellett a jókedvhez.
Szeresd már ezt a telet, ne kelljen reklámozni a havat.
Emlékezz. Lakótelep, nyolcvanas évek. Hógolyók.
A merészebbek tégladarabot rejtettek bele. Véres hócsaták.
Ez nem depresszió. A nátha sem rák. Csupán tré a kedved.
És mire felsorolod, hogy minek kéne örülni, megunod.
A bölcsességre vársz? Kocsmázz inkább. Hallgass a pultnál.
Emberi sorsok helyett magánhiszti. Hogy mi lesz veled.
Őszintén, mi érdekel azon kívül, hogy elérd a boldogságot,
és azt is csak azért, mert azt olvastad, hogy el kell érni.
Szállj le a boldogságról. Ne nyüsztesd, mert örökre ledob.
És ne irkálj a boldogságról, mert nem vagy hozzá elég bölcs.
Hetvenéves lettem én
Ráírni valamit erre a hónapra.
A napok óta ugyanarra. Negyvenéves vagyok.
Ezt álmodtam. Utána azt, hogy hetven.
Ősszel kell ilyeneket álmodni, hogy öregszem.
Közben a kilencvenes évekről írom a prózát.
Párbeszédek, semmi cicoma. Káromkodós.
Ahogy beszéltünk, beszélünk. De hogy épp
Hetvenéves, én? Persze, megijedtem.
Hogy az Amazonas szélességű időfolyamba fúlva
csúnyán megöregedtem. S hogy ez mennyire
nem érdekel senkit, csupán engem foglalkoztat.
Egyedül vagyok ezzel a problémával.
Mint a múltkori betegség. Egymagam hemperegtem.
Illetve nem, sosem egyedül. A lázzal, a hidegveréssel.
Hetvenévesen meg az önsajnálattal. Hogy tegnap
még harmincöt. Ma meg bedupláztam. Időt nyertem.
Utószezon
Elhúzódó nyár.
Mint a vendég, aki elbúcsúzott,
de még áll az előszobában percekig.
Poshadt októberi hő.
Minden csupa alga.
Zöld, nyálkás víz folyik a csapból.
A napfény is lejárt.
Romlott hőséget próbál
ránk sózni az ősz.
Megint az utószezoné a főszerep.
Kezemben utolsó pohár az utolsó korttyal.
Hosszan ácsorgok a korai esteledésben
egy véget nem érő történetet hallgatva,
melynek se humora, se meglepetése,
csak a lankadó figyelmem,
mely garancia arra,
hogy ismét lemaradok a lényegről.
Megjelent a 2012/3-as Bárkában.
