Győrffy Ákos
Nem leválni
Nem tudtam, hová indulok. A sárga és vörös zuzmóval borított kőtömb, amire rátaláltam, még langyos volt a kora őszi naptól. Alkonyodott. Lankás, szinte lapos hegytetőre értem. A tetőn ritkás tölgyerdő és árvalányhaj mindenütt. Combig érő árvalányhajtenger.
Leültem a kőre, előkotortam a cigarettát. Megrémültem az ürességtől, hogy hirtelen mintha eltűnt volna minden érzés, el minden gondolat, arcok és illatok, szorongás és öröm. Nem voltam képes elhinni, hogy a tekintet, amely a szemközti hegyoldalon merőlegesen felfutó nyiladékra szegeződik, az enyém lenne. Elszakadtam a saját tekintetemtől, mégis ez volt az egyetlen, amibe kapaszkodhattam. Igyekeztem nem leválni ennek a tekintetnek az irányáról, bár azt, hogy ki igyekezett ennyire, abban a pillanatban képtelen lettem volna megállapítani. Egyszer csak elvesztettem mindent, amitől addig erőnek erejével szabadulni igyekeztem. Nélkülem ültem ott a kövön, nem volt jelen az, akivel addig a pillanatig összetévesztettem magam.
A nyiladékban megjelent három szarvas, megálltak a szederbokrok között, magasra tartott fejjel szimatoltak körbe. Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott. Már sötét volt egészen, mire leértem a patakhoz, a tűz mellé. Barátom ott ült egy rönkön, a tűzbe nézett, nem szólt, nem szóltam én sem. Szótlanul ittunk meg egy üveg bort a patakzúgásban.
A másik apa
Sötétedett. Ültünk a kivágott bükkfatörzseken. A fiam hozzám bújt. Egy világos foltot néztem a fák között. Nyugaton még ragyogott az ég, a sűrű erdő csak egy vékony sávot hagyott meg a ragyogásnak. Ott egy másik apa, mondta halkan, hosszú csend után, már félálomban, a patak felé mutatva. Arra néztem, ott már majdnem sötét volt. Hatalmas, mohás kövek hevertek a fák között. Ott jön és megeszi az erdőt, megrágja a fákat, mondta még, szemei lecsukódtak közben. Megindult a hegyről a szél, gombaillatot hozott. És valamit még, egy hangot, aminek nem volt forrása, mert mindenhonnan egyszerre hallottam, magamban ugyanúgy, mint körülöttem. Őrlés és halk ropogás, mintha millió szú egyszerre látna munkához. Fiam már mélyen aludt, néha megrándult a lába, halkan nyöszörgött. Tudtam, ő is hallja mindezt, hallja magában ezt az őrlést, a finom ropogást. A hegygerinc fái mögül lassan jött fel a telihold.
Megjelent a 2012/3-as Bárkában.
