Versek

 

 

 

 

 

Végh Attila

 


A tudás termei


„A bölcsesség elindult, hogy az emberek között telepedjen le; de házat sehol sem talált."

(Hénoch apokalipsziséből)

 


Akkor jégcsapok nőttek az égből,

a tudás falán fehér virágok híztak,

pimpós érhálóban ülöngő értők

nézték ámulva, amint vak


könyveikben kialszik az élet.

A szerzett tudás csonttárlóiban

vázukra vetkezett lények.

Már mindent tudnak, és már annyian,


ahány kísérlet van a halálra,

mondd, mit érlel mostantól

- in vitro persze - a tudásnak fája,

az égből zuhanó hang szól,


de az ég már elfér a koponyában,

lenni vagy nem, mérd föl.

Ott bent a te Szibériád van.

Égcsapok nőnek a jégből.




Áttűnik



Végül mindenki Szindbád. Halott emlékekben él,

letüdőzi a dohszagot, és ha megszólal, a szellem

kíséri gordonkán. Csak az van, ami nincs már, de

még szavakat talál. Ajtócsukódásban lenni otthon,

végül ez marad. Erre a mondatra ébred Szindbád,

fölkel, ünneplőt ölt, megsimítja egy szobor fejét,

indul. A pályaudvaron érzi, a múlt fémszálai

húzzák az időt. Ahogy a vonatról leszáll,

hirtelen nem tudja merre induljon, hol van a ház.

A régi, faragott kapun csönget, olyan elszántan,

ahogy az ember, aki végül Szindbád, benyit az

osztálytalálkozóra. Mindenki milyen öreg; a régi

lány családi képeket mutat a mobiltelefonján.

A csengetésre egy lányarcból a régi arc kihajol.

Anyja nincs itthon, de behívja az idegent, maga

sem érti, miért. Szegény hajós megint elveszett.

A lány nem sejti még, hogy mindenki mások

emlékeit lakja, régi kávék illatát főzi, mosolya

beváltott remény. A régi lánynak gimnazista lánya

van, a családlátogatásra érkező Szindbád egy

posztmodern ház előtt áll, elszántan becsönget,

valaki jön kaput nyitni, és az emberből Szindbád

kilép, elnyeli a sötét bejárat, ilyen lehet a halál.




Melankólia

 

Lars von Trier filmjére



A szellem bosszúja mindig láthatatlan,

az élet megy tovább, de ami tovább megy,

nem élet. Fut a félelemmé hizlalt szorongás,

mi lesz, ha ki se fogyunk a semmiből,

fut az érdemrendekkel telelőtt öltöny,

hogy alszunk el, ha nem simogat egy nagy kéz.

Ilyen az együttlét a lélekvesztőben,

valahol még a zuhatag fölött,

ilyen a látnok akarata: eljutni a hírtől a névig,

de legalább a hírnévig,

ilyen a költő kitartott fájdalma hónap végén,

miközben jön, jön a bosszú,

törmelékhitekből összerakott úton,

nem látják a csónakázótavak,

lapos képernyők nem közvetítik,

nem hiszik el irodalmi viták.




Megjelent a 2012/2-es Bárkában.

 


 

2012. május 21.
Magyary Ágnes tárcáiKollár Árpád tárcáiSzakács István Péter tárcáiZsille Gábor tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Merkószki Csilla: Innen folytatjukHerbert Fruzsina: Főpróba
Tóth Krisztina: BetonútNádasdy Ádám: Na, felnőttekJenei Gyula verseiNagy Koppány Zsolt: Bocsánat, uram
Bíró Szabolcs: Égi menedzser – Ozzy Osbourne emlékéreAknai Péter: RuhatáramTakács Zsuzsa: Telefon, Halál és megdicsőülés, Méltó távozás Kovács Dominik−Kovács Viktor: Csirkevész
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

        Jókai Színház Bekescsaba.jpgnka-logo_v4.pngmka_logo_mk_logo.pngpk__-logo_hun-01.pngMMAlogoC_1_ketsoros__1_.jpg