Végh Attila
A tudás termei
„A bölcsesség elindult, hogy az emberek között telepedjen le; de házat sehol sem talált."
(Hénoch apokalipsziséből)
Akkor jégcsapok nőttek az égből,
a tudás falán fehér virágok híztak,
pimpós érhálóban ülöngő értők
nézték ámulva, amint vak
könyveikben kialszik az élet.
A szerzett tudás csonttárlóiban
vázukra vetkezett lények.
Már mindent tudnak, és már annyian,
ahány kísérlet van a halálra,
mondd, mit érlel mostantól
- in vitro persze - a tudásnak fája,
az égből zuhanó hang szól,
de az ég már elfér a koponyában,
lenni vagy nem, mérd föl.
Ott bent a te Szibériád van.
Égcsapok nőnek a jégből.
Áttűnik
Végül mindenki Szindbád. Halott emlékekben él,
letüdőzi a dohszagot, és ha megszólal, a szellem
kíséri gordonkán. Csak az van, ami nincs már, de
még szavakat talál. Ajtócsukódásban lenni otthon,
végül ez marad. Erre a mondatra ébred Szindbád,
fölkel, ünneplőt ölt, megsimítja egy szobor fejét,
indul. A pályaudvaron érzi, a múlt fémszálai
húzzák az időt. Ahogy a vonatról leszáll,
hirtelen nem tudja merre induljon, hol van a ház.
A régi, faragott kapun csönget, olyan elszántan,
ahogy az ember, aki végül Szindbád, benyit az
osztálytalálkozóra. Mindenki milyen öreg; a régi
lány családi képeket mutat a mobiltelefonján.
A csengetésre egy lányarcból a régi arc kihajol.
Anyja nincs itthon, de behívja az idegent, maga
sem érti, miért. Szegény hajós megint elveszett.
A lány nem sejti még, hogy mindenki mások
emlékeit lakja, régi kávék illatát főzi, mosolya
beváltott remény. A régi lánynak gimnazista lánya
van, a családlátogatásra érkező Szindbád egy
posztmodern ház előtt áll, elszántan becsönget,
valaki jön kaput nyitni, és az emberből Szindbád
kilép, elnyeli a sötét bejárat, ilyen lehet a halál.
Melankólia
Lars von Trier filmjére
A szellem bosszúja mindig láthatatlan,
az élet megy tovább, de ami tovább megy,
nem élet. Fut a félelemmé hizlalt szorongás,
mi lesz, ha ki se fogyunk a semmiből,
fut az érdemrendekkel telelőtt öltöny,
hogy alszunk el, ha nem simogat egy nagy kéz.
Ilyen az együttlét a lélekvesztőben,
valahol még a zuhatag fölött,
ilyen a látnok akarata: eljutni a hírtől a névig,
de legalább a hírnévig,
ilyen a költő kitartott fájdalma hónap végén,
miközben jön, jön a bosszú,
törmelékhitekből összerakott úton,
nem látják a csónakázótavak,
lapos képernyők nem közvetítik,
nem hiszik el irodalmi viták.
Megjelent a 2012/2-es Bárkában.
