Marno János

Melltartótövis

Melltartótövis. A nővérem

viselte titokban, senki sem

tudott róla, átszöktünk este

a váróba és félretoltuk

az ormótlan pólyázóasztalt,

és táncoltunk összesimulva.

Mellkasom azóta behorpadt,

hajam, mely a hajához tapadt,

elhamvadt nagyrészt vagy kihullott,

hiánya nem is foglalkoztat

már rég. Ami valóban izgat,

a bánat, azt hiszem, az sokat

nyugtalanít, hogy mi a bánat,

és min járhat közben az eszem?

Rémfa

Disznóság, amit a disznóval

művel az Isten háta mögött

az ember, valahol vidéken,

kora reggel, a novemberi

ködben, kivonszolva óljából

a gyanútlan jószágot a dér-

lepte gyepre, hadd fürödjön meg

ott a saját vérében. Délben

pedig már a húsát darálja

bele az áldozat belébe

az ember, és sötétedésre

lecsutakolva a rémfa, rá-

fagynak éjjel a nedvek, ha ott

hagyja állni nálunk a böllér.

Vér

 

Kibeleztük s bekebeleztük

a disznót, gázolva reggeltől

estig a vérében, melyet egy

zománcos edényben fogott fel

halott nővérem. A húgomat

nem látom köztünk, megbújhatott

valamerre leghátul, mindig

mögöttünk, gondolom, örökre,

ahogy ott megtorpanunk. Tátva

látom a szájunkat az állat

elejtése óta, nővérem

sírva önti át az edényből

a vért a tepsibe, mely nagyobb

nála, nagyobbnak hat, mint a hold.

Erre

Belezuhanni a halálba,

azután mintha itt sem jártam

volna, csak úgy elnyom az álom

egy papír felett ülve, üres

szemem örökké begyulladva,

kunkorodni látom és fogyni

a feketülő papírt. S erre

a húgom ront be s ablakot nyit,

illata diónak, sötétnek

és nyirkos bőrének, és illan

odább, vagy belecsavarodik

a függönybe, Istenem, aki

uralkodsz magadon, kórusban

hallom, hogy „Erre itt nem élnek!"

 

 

 

Megjelent a 2012/2-es Bárkában.

---