Csomós Szabolcs
Pogány ima
Marék földet morzsolgatok,
szétporladó rózsafüzért,
ujjaimmal kötöm össze
imádsággá őseimért.
Marék földben ki rejtőzik,
pórnép-e, vagy épp a papja,
lázadozó jobbágy, aki
örökre a rögnek rabja?
Lényegtelen kit rejt e föld.
Lehet, hogy egy egész század,
kit markomba zsugorított
a tékozló múlt évszázad.
Egy tizedet megfizetek,
ennyit adtak a semmiért.
ki rendelte, elfogadja
ismeretlen őseimért.
Kállai kettős
Megnyúlt árnyú esten, mikor a fájdalom
a fiókba reccsen, hol gömbölyű alom
bújik meg csendben, alszik a zokni halom,
sötétbe olvadnak a tárgyak és hallom
mint adnak a vadnak nyugalmat gyengéden
az angyali szárnyak, csak én őrlöm magam
Istennek malmában, virrasztok jövendőt.
Régmúlt szól a mában, táncolok pengéken,
kifent kaszaélen, testem tömlöcében,
föld és az ég közé feszített kötélen,
rakosgatom lábam teljes vérben állva,
szerelembe esve, rosszat jóra váltva,
igazamért járom mi sohasem kettős,
párban is magányos, a Kállai kettős.
Álom
Zaj dagasztotta nappali
gond illan az éj peremén,
alszik az ember. Álomba
vonva filléres szerepén
tovalibben, száll a liftben
a felhők fölé,
már látja a Bárányt fehér
izzásban, örökös vérben,
félelme oszlik, foszlik a
teste az időtlen térben,
napi keresztjét hajnali
fény fonja köré.
A közöny
Sörös leheletű dobozt
kerget az ónos esőben
az ügyeletes őszi szél.
Ebbe a szürke időbe
ontja a füstöt a csapszék
foghíjas sárga homálya,
tudja, hogy senki sem csap szét
ha léhán csoportosodik
a közöny és az unalom
és a mindennapi mocsok
lomhán mászik az udvaron.
A fal mellett patkány oson,
s az a faldarab még mindig
azon tűnődik egyre, hogy
hulljon-e...
Csillagpofájú szabadság
a rendet is felzabálta,
szomorúlelkű nemzedék
feslett feketére festett
szemét tükrözi ma az ég.
Megjelent a 2012/1-es Bárkában.