Birtalan Ferenc
A nagy atlanti sejtés
találkoztam az óceánnal
belenéztem a valószínűtlen horizontba
jobbra fehér sziklapart aminek hihettem
ami ha másként esett a fény beleszürkült
ilyenkor az ember óhatatlanul istenre gondol
ott lett volna jó átkarolni a vállad
a kontinens sarkán
de felfoghatatlan voltál nem hihető
álltam a korlátnál
hullámok botladoztak a partra
mint tízmillió évek óta
az volt az én pillanatom
belém ivódtál mint a víz szaga
tudtam
az egyik felém igyekvő hullámon
megérkezel
Állomások között
az utat kikövezték
ugyan miért
görbül a hát
nehéz nehéz
napfény kísért
ma kereszttelen
csöndes az ég
Talán a
egy öregségbe deportált költőn számon kérni
miért keres menedéket illúziókban
ostobaság
ő is tudja
ennek ellenére
feláldozza józanságát
építi a reménytelenség
kristálypalotáját
nem törődve azzal
már nem lehet király
hiába próbálja
ruganyosabbra venni a lépést
néz rá kedvesen a kedves
befogja versébe szóparipáit
üljön hintóba a drága
neki még jár egy herceg
leül a halállal szembe
nézi a gyorsuló kocsit
és beleénekli a szerelembe
Megjelent a 2012/1-es Bárkában.