2010 végén a Körös Irodalmi Társaság elnöksége azzal a felhívással fordult alkotó tagjaihoz, hogy írjanak olyan verset, rövidprózát, esetleg rövid esszét, amely valamilyen módon kapcsolódik a Magyar Kultúra Napjához. A pályázóknak elkészült alkotásaikat 2011. január 20-án Békéscsabán az Ibsen Ház Stúdiószínházában a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett esten fel is kellett olvasniuk. A több mint kétórás est végén a szakmai zsűri Fodor Györgynek ítélte oda az első, Becsy Andrásnak a második, Kőszegi Barta Kálmánnak a harmadik díjat. A közönségszavazatok alapján pedig Csapody Kinga lett az első, Banner Zoltán a második, Nagy Mihály Tibor a harmadik.

Fodor György

Lájk á Hángárí

(Alternatív szonett Márai Sándornak)

Fész tu fész bókolok. Tán naphosszat.

Hajlongok a monitorom felett.

Lájkolom a jót, törlöm a rosszat.

Lenyomom a spészt, majd pedig Delet.

Én puritán szöveget akarok!

Imázst, koncepciót és szenvedélyt!

Én hófehér lepellel takarok

be minden magyar szót. A kedvedért...

...minden magyar szót. Azt is, mire nincs:

a nyelvi űr végtelen himnusza.

A pillangó, a gyöngy, a szív élnek,

Márai halott. Kezünkben a kincs:

emelkedjék hát nyelvünk nimbusza!

Kíp smájlin' - karót meleg szívének!

.

Becsy András

Morbus Hungaricus

1.

csizma a csillagos ég

talpa faszeg-teli fény

lámpavasakra huzott

térfigyelő kamerák

héja-szemében a nyáj

nézi, felette a láb

mozdulatát, hova lép

nézi a boncszike-élt

(pislog ezernyi piros

pont az akol közepén)

gyapja fehér csoda-mécs

falka hasal le köré

sóhaja zöld levegő

nő a tüdőn a gümő

2.

mint a kolomp, amikor

kósza juhára vigyáz,

réz-ereimbe erőt,

nyugtot igy adsz, ha kopogsz,

bújsz, betakarsz te, ha már

bőrzik az éj- fenekű

tócsa a hinta alatt

3.

áll a rohamkocsi-csend

nagy levegőt vesz a fent

nagy levegőt vesz a lent

ám belezsibbad a száj

űr-lehelet, mi kijön

dallama nincs, szövegét

rágva motyogja a nád

csak köhögés tör elő

görcs, ami tép, ami szúr

kér cigit és feketét

héja-szemével az Úr

nézi csomós köpetét

nézi a menny-patikát

csipkebogyó tea tán,

himnusz, egy aszpirin épp,

mentalevél, kodein,

szózat esetleg, amely

kellene, ír, ami még

Mindenható

Kőszegi Barta Kálmán

Magas a Fuji

anyám énekét

- szép az élet hallali -

gyakran hallani

***

menni sem tud már

anyám térdében a csúz

vén fában a görcs

***

szeretlek fiam

szól anyám halkan köztem

s a semmi között

***

üveges szeme

rám néz lelke már régen

nincs itt a földön

***

keveset szólunk

mindent megbeszéltünk már

mi fontos köztünk

***

lábát lemosom

tiszta vízzel himnuszként

szól szép éneke

***

kezét könnyemmel

áztatom mindnyájunknak

el kell menni(e)

***

a Kossuth-nótát

zengi imamalomként

hogy értsem meg őt

***

élni szeretne

mondja gyakran említi

már a temetőt

***

madárka teste

egyre könnyebb légies

rászáll a vén est

***

nappala sötét

magánya űzi a fényt

szorongva borong

***

szemét behunyja

eleget látott vele

jót is rosszat is

***

dudorász halkan

régi dalokat dalol

nem hallja senki

***

csak a szél fújja

vele odakint dúdol

rebeg éneke

***

ha volna isten

meghallaná biztosan

és segítene

***

de isten benne

él tanú rá élete

sorsa mindene

***

ha itt hagy elmegy

velem marad örökre

hisz ő az anyám

***

magas a Fuji

hideg vészesen kereng

hess el te kánya

Csapody Kinga

Platty

Hat, hét, platty. Két összeboruló fej, számolnak. A gyűröttebb, mákosabb ˗˗ bár gyakran poénkodik a postással ˗˗ le sem tagadhatná a kicsit, aki most tátott szájjal hallgatja a nagy beszámolóját a mélységről. Mééégegyszej. De kisfiam, nincs nálunk több víz, s a köveket is bedobáltuk már. Édesapaaa, naaa mégegyszej - énekli a gyerekhang, s mielőtt vita kerekedne, a mindent elnyelő táska aljából a váltónadrág és a túlélőkeksz mellől elővarázsolok egy újabb palack vizet. A két egyforma szempár egyszerre villant egy elismerő köszit, de már fordulnak is vissza, arccal a kútnak: hat, hét, platty.

Jó nézni, ahogy dödörögnek, hol a trágyadombon ugrálva, kukacot keresve, hol a kisvasút sínpályája felett, vagy a motorcsónak távirányítóját berhelve beszélik meg a naprendszert, a dinok kihalását és az emberi anatómia minden rejtélyét. Azt nem tudom hova, de az biztos, hogy a gyerek feje nem csak elnyel, de minden információt el is raktároz. Helyes, szőke kisfiú araszol egyre közelebb hozzájuk, most ő hallgatja leesett állal, ahogy megvitatják a középkori várak szerkezetét, a tűztorony funkcióját, s azt, ahogy kitudja hányadszorra számolják a másodperceket, mennyi kell, hogy a kő leérjen a vízbe, mikor egy éles hang egyre bántóbban közelít, s rondít bele a nyugalomba. Kedv s öröm röpkedtek, de idegbeteg anyu odacsörtet, s ragadja karon a gyereket, s rángatja el a tér szélén álló templom felé: „Gyere már, ide bemegyünk, kell a kuttúúra" ˗˗ felkiáltással. Hat, hét, platty.

Nyolc. Érted? Nyolc nyamvadt versszakot nem bír megjegyezni. Érettségije lesz, basszus, azért ezt kérdezni több mint szimpla mentőöv a pótvizsgán, ugye? Hányszor zengett ajkain, mióta az eszét tudja ezt hallja az óvodában, minden ünnepen, az olimpián ˗˗ dohogom egy késő augusztusi este. Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek - mosolyog rám a férjem, majd kaján vigyorral hozzáfűzi: ˗˗ Semmi gond, majd ellalázza. Mint Király Linda. Némi cinizmus a hangjában, de kiérezni, hogy érti, mitől vagyok elkenődve, miközben erőt adón és vigasztalón masszírozza a talpam.

Legyen a kilences kérdés ˗˗ kéri a következő információt Emőke. Társasozós, csendes szilveszter, a társaságot leginkább az szervezte össze, hogy nem én voltam az ismeretségi körben az egyetlen feldagadt bokájú, mélységesen megbántódott kismama, aki az üzletben, ahol alkalmi ruhát keresett, majdnem elsírta magát, mikor egy katonai sátorlap méretű valamire mutatott az XS-es eladólány. Én legalább a pláza Wc-ig kibírtam, és csak onnan telefonáltam nagy hüppögések közepette, hogy én, nyilvános helyre ugyan nem. December 31., még 10 óra sincs, ragad le a szem, rongyos, kakaó és morzsanyomos Kérdezz felelek tábla felé görnyedünk, olvasom az újabb információt annak a lánynak, aki egyetemen is alattunk járt, most is le van még pár hónappal maradva, irigyeljük is rendesen, neki még megy a hajolgatás.

Az egyetlen vagyok a világon, amelyet 1990-ig semmilyen törvény, sem uralkodó, kormány vagy országgyűlés nem tett kötelező érvényűvé. ˗˗ Jaj, ne, töriből sosem voltam jó ˗˗ nyög fel egy malac formájú marcipánt csócsálva.

Zivataros volt a születésem ˗˗ na, témánál vagyunk nyerítenek fel a fiúk a konyhából. Témánál lehet, de ettől előrébb nem, kérek még ˗˗ töri a fejét a diákok által csak Emlőke néven emlegetett kolléganő.

1844-ben szert tettem dallamra is ˗˗ csapattársam kezdené is dúdolni, egy linzerrel hallgattatom el.

Amikor engem, akkor ünnepeljük a kultúrát is. Van zárójeles infó, azt is olvassam? ˗˗ kérdezem halványan. Bólint.

Születésnapunk, január 22. Jaj, ezt tudnom kéne ˗˗ hebeg-habog, de még csak nem is pirul, meggyőződéssel magyarázza, hogy neki csak tizedikes osztályai vannak, majd most jön a romantika, biztos, azért nem ugrik be.

A 11-es kérdést még benn van, hátha az segít... ˗˗ próbálom biztatóan mondani, s minden erőmet összeszedni, hogy ne üljön ki a döbbenet az arcomra. Ez már általánosban sem ment, Eszter néni mindig azt mondta anyunak, hogy rajtam méri, hogy meddig mehet el az osztállyal. Nem akarok kontroll-arc lenni, inkább olvasom: Erkel Ferencre is apámként tekintek.

Emőőőő, lejárt az idő, nincs több kérdés, mondj már valamit, skandálják a többiek öt, négy, három, kettő, egy. Platty. Nem talált, de süllyedt. El. Nincs győzedelmi ének, lelépjük a rabolt 12 pontot, éjfélkor csak kicsit módosítunk a tv-ben hallható üzeneten, Isten áldd meg a magyart, két d-vel, két v-vel, majd a boldog újévet puszik közé dolbyban szűrődik a Himnusz: Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!

Banner Zoltán

22 metafora a magyar kultúráról

tűz, melyben a tűzgyújtó halálra ég

víz, aminek mélysége a magas ég

föld, ami a bőrödön is átüt - gyolcson a vér

levegő, amelynek délibábja holtodig kísér

tér, amely saját formáidba zár

idő, mely az örökkévalóság számlapján megáll

Nap, mely látni vágyót sohasem vakít

Hold, amely ezüstbe vonja gondjaid

erdő, melyben a vadakkal békében élsz

fészek, amelyet rabló kéz el nem ér

kastély, amelyben minden meghívott - király

hegyorom, melynek himnusza a vár

torony, mely szigorúan ég felé mutat

hangszer, amelynek húrja nem szakad

játék repülőkkel, melyeket ólomból öntenek

sziget, ahol boldoggá avatják a száműzötteket

bánya, amely a lélek kristályvizében oldja aranyát

hágó, amelyen át nem szűnik a honfoglalás

tenger, amelytől nem tudott Trianon megfosztani

kikötő, hajó, rakomány, vitorla -

őshaza, melyet nem hagyhatsz el soha...

Nagy Mihály Tibor

Közelítésem a Himnuszhoz

magyar vagyok távolok

elhagyott kedvese

életet csak álmodok

s tűnök a semmibe

vígságom is elhagyott

kenyerem a bánat

aki volnék nem vagyok

tükörarcom látszat

hej tulipán tulipán

teljes szegfű szarkaláb

szeressetek igazán

élő fán a száraz ág

napkeletnek voltam én

fakadó virága

napnyugatnak mezején

hullok vak homályba

földarabolt szép hazám

fáj nekem míg élek

ősapáim igazán

rág a balítélet

vajon ki is tudja majd

hogy valaha éltem

szórjátok szét hamvamat

a szerelmes szélben

csillaglángú éjjelen

naptüzű nappalon

ringatózó végtelen

énekét hallgatom

hívnak álmos tengerek

de ösztönöm visszatart

fölemelem szívemet

„Isten, áldd meg a magyart..."